Vasárnap a pap azt mondta a prédikációban, hogy keressük meg, mi választ el Istentől. Vajon mi az a gát, ami miatt nem tud Isten bennünk igazán működni, kiáradni? Az ördögűzésről is szó volt. Ma már furcsa fülünknek, de létezik ilyen. 

Tegnap este hazaérve felhívott húgom, hogy zárjam be a csirkéket, mert későn jönnek haza. Persze - mondtam. Magától értetődő volt. Megkér, meg tudom tenni, miért ne? De elfelejtettem. Rengeteg dolog volt, mi is éppen hazaérkeztünk, egyszerűen kiment a fejemből. Reggelre kifeküdve vettem őket észre, mind az 5 tyúkot. Valami nyest-féle elpusztította őket. Belegondoltam a sok gondoskodásba, ami mind kárba veszett, a lelkifurdalás gombot erősen benyomta ez az ügy. Már nézegettem a tyúk hirdetéseket: majd megveszem, elmegyek, valahogy kompenzálom. Persze tudom, hogy nem lehet, ezek unokahúgom nevelgetett csirkéi voltak.

Eszembe jutott a reggeli kérdés. Ebben a helyzetben mi gátolja a Lelket? Bizonyára a "jókislány-gomb". Ezt automatikusan benyomják, bólogatok, igent mondok, kész vagyok, segíteni szeretnék. Ösztönösen minden fölé keveredik az altruizmus, ami bennem erősen él, meg általában a templomos emberekben. Nehéz nemet mondani. Nehéz meglátni a saját határaimat. Nehéz azt mondani: erre képtelen vagyok, el fogom felejteni, ne bízz bennem. 

Mintha a Lélek éppen emiatt nem tudna áradni. Mintha éppen ez az érzéscsokor lenne az, amely a Lélek munkáját  folyton ledugózza. 

Meggyőződésem, hogy az ördög, különösen ma, nem amolyan krampusz, amely a gonoszságokat közénk szórja. Sajnos a jó pórázával vezet minket. A hasznos, az építő, a segítő, néha a gyógyító szavak válnak a legördögibbé.

Erről ír remekül Byung-Chul HAN a Pszicho-politika című könyvben: A korábbi, fegyelmezésre alapuló társadalom totális megengedő társadalommá alakult át. Éppen barátságosságában fejezi ki negativitását: a polgári szabadságot felpuhítja, és fogyasztói szabadsággá teszi, ezáltal a korlátlan önmegvalósításban saját magunk kizsákmányolói leszünk. Nincs szükség immár egy felsőbb hatalomra, amely rávesz arra, hogy fegyelmezetten termeljünk, mert a posztmodern hatalom arra vesz rá, hogy önmagunkat optimalizáljuk, legyünk a lehető legtökéletesebbek, akár különféle pszichológiai segítséggel is, hogy ennek a társadalomnak jó részesei, termelőivé és egyben fogyasztóivá is váljunk.

Igy egy olyan kizsákmányoló folyamat indul el, amelyben nem kell semmiféle külső erő a romboláshoz, vagy a fegyelmezéshez, nincs szükség kihallgatásokra, mindenki önként mond el mindent, és önként dolgozik annyit, amennyire csak képes, majd önként költi el.a megszerzett pénzeszközt arra, amit elé tárnak. Ennek az egyik pszichológiai eszköze a gyorsaság, amellyel az érzéseink helyett az affektusainkat vagy hangulatainkat használják. Azt az emberi szintet, amely minden lehetséges reflexió előtt van. Az érzéseknek, ahogyan HAN írja, szüksége van időre, amikor kialakulnak, reflektálunk rájuk, érezzük azt, hogy például szomorúak vagyunk. Ez eltart egy darabig. Most azonban olyan gyors inger-válasz reakcióban vagyunk, hogy ezek már nem érzések, hanem pillanatnyi hangulatok, ami után megnyomunk egy Like-ot. Létünk lefokozásával éri el a neoliberális berendezkedés, hogy ne vegyük észre a negativitást, sőt, pozitívnek éljük meg: a healing - killing szópárral írja ezt le. 

Az egyház különösen is felkészített talaj erre a folyamatra, éppen a fent említett készség miatt, amikor a "jókislány", "jókisfiú" programot futtatjuk. Nem vesszük észre, hogy egy totális elnyomás számára optimalizáljuk magunkat. Han ír a német evangélikus lelkészekről, akik motivációs trénerként viselkednek, és a korlátlan teljesítmény örömhírét mondják az embereknek. A protestáns önvizsgálat és teljesítmény értékrendje különösen is alkalmas erre az egybecsúsztatásra. 

Az ördög tehát közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Leginkább saját magunkból tudjuk elűzni, ha éberek vagyunk. Imádkozom azért, hogy a kimúlt tyúkok valamiképpen ezt az üzenetet elhozzák nekem is.