Van az emberben egy olyan magányosság, valami mélységes elhagyatottság, ami időnként indokolatlanul rátör. Ez nem azért van, mert ne lenne mellettem valaki, aki szeret. Ez a létezés velejárója. Észre sem vesszük, de ilyenkor mint a pókok, valamiféle ragacsot termelünk, amiből aztán pókhálót szövünk magunk köré. Rám száll a magány, az elhagyatottság. Körbenézek. ekintetem azonnal azokra vetődik, akik hiányoznak, akik sebet ejtettek rajtam. Máris indul a ragacsos pókháló szövögetése. Egy másik valósgot teremtek. egy olyat, ami csak az enyém. A fonal saját magam sajnálata. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Folyik belőlem, hiába tudja az eszem, hogy ennek semmi köze sincs a valósághoz. Az enyém. Annyira az enyém, hogy nem engedem, és inkább hagyom, hogy egy álvalóságot szőjön körém. Mert az ember kapcsolatokra született. Ezért szükségem van rá és rá, de még őrá is. Lelkem fókusza egészen összeragacsosodik. Kapcsolódásaim elveszítik szabadságukat. Olyan vagyok, mint egy pók, de ilyen nincs - aki saját hálójában légyként vergődik. Az ember sajátja, hogy magát ilyen módon csapdába tudja ejteni. Istenem, had kapcsolódjam hozzád, csak és igazán hozzád!