Valamilyen különös lelki folyamatban vagyunk, amikor gyerekeink kiröpülnek a fészekből, mint a madarak. A gyerek, mintha tudatlanul is, de lökne el magától. Mintha végiggondoltság nélkül, de elmagyarázná magának, miért nem jó az, amit a szülő mond, miért kell másként csinálni, miért nem kell megkérdezni. Titkos belső parancs ez. A szülő pedig a fájdalmat élesztgeti hasonló rejtett utakon a lelkében. Ha a szomszéd gyereke teszi ugyanezt, megértően bólogat. De a sajátja tettei késként hatolnak a bőre alá. Az anya és az apa elveszti hatalmát, mert ekkor világosan elválik a hozzátartozás és a fölötte való hatalom érzülete. Nem is veszi észre a szülő micsoda hatalma volt gyermeke felett. Meghatározta, befolyásolta, irányitotta több, mint egy évtizeden át azt a csepp teremtést. A hatalomvesztés mindig fájdalmas. Most már lesz, ami lesz. És a fájdalom mégis egyfajta maradék kapocs e két világ között, de sajnos destruktiv kapocs. Önmagát marcangolja az anya, miért is tettem igy, hol rontottam el. És erre még egyet rúg a gyerek, mert igy kap energiát a repüléshez. Ha van földi folyamat, amit nem lehet egyeztetni, akkor ez az. 

Talán a csend, az ima, valami meg nem magyarázható lelki erő képes csak itt rendet teremteni, de ez sem úgy történik, ahogy sejtenénk. Valamiféle minőségi ugrás következik be, amikor a harmónia visszaáll. 

Jó lenne erősnek lenni, és segíteni másoknak. Jó lenne tudni, hogy merre kell menni, erősen és bátran. Mutatni az utat, nem sajnálva magamat, vígasztalni. De az az igazság, hogy én szorulok vígaszra. Gyenge vagyok, és fogalmam sincs, mit kellene tenni. Az az igazság, hogy megrekedtem, és furcsaságokat észlelek a saját szívemben is. Gyenge vagyok, és összetört. Talán ez a gyengeség legalább hiteles és igaz. Uram, köszönöm, hogy nem engedsz lovon ülni. Nem engeded meg a gőgöt, lehúzol a szent földre,  

Van az emberben egy olyan magányosság, valami mélységes elhagyatottság, ami időnként indokolatlanul rátör. Ez nem azért van, mert ne lenne mellettem valaki, aki szeret. Ez a létezés velejárója. Észre sem vesszük, de ilyenkor mint a pókok, valamiféle ragacsot termelünk, amiből aztán pókhálót szövünk magunk köré. Rám száll a magány, az elhagyatottság. Körbenézek. ekintetem azonnal azokra vetődik, akik hiányoznak, akik sebet ejtettek rajtam. Máris indul a ragacsos pókháló szövögetése. Egy másik valósgot teremtek. egy olyat, ami csak az enyém. A fonal saját magam sajnálata. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Folyik belőlem, hiába tudja az eszem, hogy ennek semmi köze sincs a valósághoz. Az enyém. Annyira az enyém, hogy nem engedem, és inkább hagyom, hogy egy álvalóságot szőjön körém. Mert az ember kapcsolatokra született. Ezért szükségem van rá és rá, de még őrá is. Lelkem fókusza egészen összeragacsosodik. Kapcsolódásaim elveszítik szabadságukat. Olyan vagyok, mint egy pók, de ilyen nincs - aki saját hálójában légyként vergődik. Az ember sajátja, hogy magát ilyen módon csapdába tudja ejteni. Istenem, had kapcsolódjam hozzád, csak és igazán hozzád!  

Mintha lenne bennem, bennünk emberekben valamiféle ős-sértettség. Amikor valami fáj hozzákapcsolódik ehhez az ős-érzéshez, és teljesen megvakulunk. Házastársak között a leggyakoribb ez a jelenség. Aztán idővel el is kopik, ha egybemaradnak. Emlékszem, fiatalabb koromban hányszor voltam sértett, no és még ma is. Akkor jön ez elő bennem, amikor saját pecaterületembe beleavatkoznak, vagy azt megkérdőjelezik. Ilyenkor még mindig jobb kimondani, mint magamba fojtva duzzogni. De a lényeg, hogy valamit felpiszkáltak bennem, ami sajnos létezésemnek egy olyan mély rétegében van, amire nincs rálátásom. Mint valami lelki ősmassza kering bennem, és minden jelenlegi esemény rátapadhat. Nem is a ragacsos masszával volna a baj, hanem ezzel a vaksággal. Hogy egyszerre fogalmam sincs, mi történik saját magamban. Számomra legfurcsább emlékem erről, amikor egy takarítónő sértett meg, de olyan ügyesen és jól irányzottan, hogy az nagyon mélyre ment. Pedig jóban voltunk, segítettünk egymásnak. Máig nem tudom pontosan, miért bántott annyira, miközben simán legyinthettem volna. Azóta igyekszem a lehető legtávolabbról figyelni magamban ezt a ragacsot, legalább meglátni, hogy mi is történik. Lehet, hogy az ősbűn lenyomata ez? Lehet, hogy ez a becsapás a lényeg: " de hát én jó voltam, miért bántott...?" Mert ebben a pillanatban hamisan, jóra és rosszra osztom a világot, és persze magamat valahogy mindig felmentem. Vagy ott a szörnyű, másik lehetőség is, hogy átteszem magamat a rossz oldalra, és akkor jön a mélység, a zuhanás. 

Valószínűleg csakis az isteni ős-egység emelhet ki az ős-sértettségből. Ma reggel, amikor égett a gyertya a derengő szobában, csönd volt, és minden olyan homályosan széppé varázsolódott, megpillantottam ezt az egységet. Igen, minden rendben van és egy. Minden ugyanonnan jön, ahova tart. Bárcsak jól emlékeznék erre a pillanatra, ez talán megvéd a ragacstól. 

Olyan ez az érzéshalmaz, mintha ehhez tapadna oda minden aggodalom, viszály, nehéz kérdéskör, bomlasztó viszonyok. De maga a ragacs a lényeg, mert igaziból bármi hozzáakaszkodhat. Az ember küzd a kollegájával, de valójában ezzel a belső ragaccsal küszködik. Az első, és talán ezen túl vagyok, hogy lássam: itt a fókusz.

Vannak teljesen használhatatlan szavak, ilyen a szeretet is. Amikor a szeretetet inkább ízlelni akartam, a szőlő jutott az eszembe. Mi más? Piros, mint a vér, édes, mint az anya. Benne van minden odaadása, de főleg az átalakulás.

A must nem mindig finom. Ha minden nap megkóstolnánk, miközben érik, és borrá lesz, akkor bizonyos napokon talán ki is köpnénk a szánkból. Először erjed, bugyog, gázt képez, leülepszik, foglalkozni kell vele, a seprűjét kidobjuk, és várunk, várunk, még mindig várunk, és megint csak...

A szeretetben benne van titkosan a nem szeretés is. Benne van, hogy engedem az ellökést is. Ha szeretek, akkor tudom, mi az, hogy nem szeretnek. Ha szeretek, akkor a hordóban érek. Ha szeretek, akkor időnként lefejtenek. Talán ez a titkos folyamat, mocorgás és átalakulás a legnehezebb. Mi szeretnénk akár erővel is, kitartóan is, de biztosan fürödni a szeretetben. Fő a biztonság. De érdekes mód éppen ez a nagyon erős ragaszkodás alakul át nem szeretéssé. Mert aztán már csak úgy van. És ebben a látszólagos biztonságban megposhadunk... A szeretet el tudja viselni a nem szeretést, és ez a legerősebb benne. Belül él. Nem villogó szivecskékben, dehogy! Egy pince mélyén titokban érik. 

Jézus a kekeskedő embernek azt mondta, hogy két fontos dolog van az életben: az istenszeretet és az emberszeretet. Az Istent sokkal nehezebb szeretni, mert sorban kell uj és uj csatornákat nyitnunk felé. A szivünk, az elménk, az erőnk, és ezen a sokszínű titkos úton engedjük Őt egyre beljebb és beljebb, hogy alakítson, uralkodjon, létezzen. A másik embert pedig úgy szeretjük, hogy magunkhoz engedjük. Mellénk szegődik, olyan leszek, mint ő, és ő is, mint én.  Ez egyszerűbb, sőt pofon egyszerű, mégis életünk legnagyobb küzdelme. Mert sem magunkba egyre mélyebbre fúrva nem akarjuk beengedni a szellemi világot, sem a másikat nem akarjuk teljesen magunk mellé engedni. Egyik irányba zárunk, a másikba lökdösődünk, sajnos így van.

A szeretet azt hiszem, engedi ezt a folyamatot, és közben érik, érik, érik, átalakít és átalakul. Édeskés, szirupos valamiből, testes borrá lesz bennünk.

Van az evangáliumnak egy olyan olvasata, ami a bűn kérdést eltörli. Jézus céljai között szerepelt az, hogy a bűn ne legyen téma. Ne a bűn oldaláról, ne a sebzettség oldaláról szemléljük azn életet. Persze a társadalmat igy nem lehet felépíteni, de ő nem földi közösséget szervezett. 

Nincs bűn. Vajon az ember el tud játszani ezzel a gondolattal? Hogy senki sem vétkezett, hiszen formálisan is kimondta Jézus. Hogy ne keressem magamban a bűnöst, hogy ne keressek bűnbakot. Hogy engedjem el ezt a perspektivát. Rendben, hogy létezik ez a látószög. Senki nem akarja ennek ajogosultságát megkérdőjelezni úgy általában. De legalább elvben engedjük meg, hogy bizonyos szempontból ez ne legyen. Jézus beállt a fénybe. Másként akart ránézni az emberre. Inen: nem vétkezett. Nincs bűn, senki nem hibás. MIntha nem engednénk meg magunknak, hogy ebbe a fókuszba bálljunk. Nézz végig magadon: nem vétkeztél. Nézz végig a szüleiden: nem vétkeztek. Nem könnyű. 

MIndent úgy csináltál, ahogy tudtál. Azt láttad. Rendben van.

Ma reggel végre láttam a napfelkeltét. Zajos volt. Bennem volt a zaj, meg az autópálya hangja ereszkedett fölfele.

Először a lila szín jelent meg. Szinte szürke volt. Ahogy a sötét egyszerre szeretne szinesedni. Csak a szürke valamilyen árnyalata számára szabad még az út.  Ahogy egyre erősebben bekerült a világ a látható tartományba, mind lilább és rózsaszínebb lett. Végül amolyan bugyi színű lett az ég. Furcsa, erős, szédítő ereje van ennek. Az ember nem is érti, hogy ezt a színt hogy engedheti meg az ég magának. Talán a páréves gyerekek izlésvilága számára szeretne a mennyei világ teret adni. Milyen furcsa nagy lányomnak visszanézni az óvodás képeket, amikor olyan volt, mint egy papagáj, direkt így válogatta össze a ruháit! De gyorsan eltompult ez a szín az égen, és átváltozott narancssárgává. Olyan szép, mély, majdnem pasztell narancs lett az ég alja. Az ember szinte felmelegedik, ha ezt nézi reggel, miután még kicsit borzongott a hűvös levegőben. Aztán ez is elkezd halványodni. Az egyre sárgásabb ég alja alján valami hihetetlen erős, aranyos kontúrokat fest a titkos fény a hegyek köré. Pontosan körbefesti a rücsköket, Néhány repülő már jelezte ezt az igazi aranyat, de most a hegyek vonalai üzenik: Valami jön! Erre a tüneményre egyre halványabb lett a sárga, az ég kéke egyre kékebb, majd szinte fehér fényű lett az ég alja. Ekkor csillant fel ezüstösen, vagy az arany leghalványabb színével a Nap. Fehéres sárga korong bújt elő először gyorsan, aztán, amikor a kör szélesebb pontjait elérte a hegy csúcsa, egyre lassabbnak tűnt a bújócska: Nem kell sietnem, úgyis én győzök! A szem egyre kevésbé bírja. Be kell csuknom. És most belül kezdek el  látni. A szivárvány... Hiszen minden színét láttam az égen ma reggel! 

Az előbb bekerültem a látható skálának abba a pici szeletébe, ami a földi szinek világa. Isten festőpalettájának mozgását szemléltem, de csak azért, hogy azt is lássam, amit nem látok. Azt a sokkal többet, ami mindeze túl van. 

Szűk folyosón jövünk a világba. Szükségünk van erre az átlépésre.  SZŰK AZ, AMI ELVÁLASZT, AMI KIEMEL, AMI TOVÁBBLÖK, ami képes megváltoztatni bármit is.

Ha nincs szűkösség, bizonyos döntéseket soha nem hozunk meg. Eszembe jut Jákob, aki nem engedi el Benjámint, ha nincs inség. A gyereket magához köti, szeretetével mérgezi. De a kenyér hiánya arra kényszeríti, hogy rábízza a pusztára, és testvéreivel utnak eressze Egyiptomba az ismeretlen nagy úrhoz, aki majd kenyeret ad. (1Mózes 43)

A szűk út az egyetlen lehetőség az életben arra, hogy előre haladjunk. Talán olyan ez, mint a kígyó haladása. Más mód nincsen. Ha nem tanuljuk meg az előre szuszakolás művészetét, nem is érzékeljük, hogy élünk. Bennrekedünk anyánk méhében, abban a halálossá vált sötétségben. Életre kell halnunk. Szakítással kell ragaszkodnunk. Gyilkos fegyverrel, késsel kell a szeretetbe belépnünk. Ezzel a szűkös és csupa paradox élettel és halállal kell megküzdenünk, nincs más út. Szükségünk van a szűkösségre.

Az a jó, ha rálátunk a rosszra. Az a jó, ha kívülről nézzük azt, ami rossz. Az a jó, amikor másként látunk a dolgokra, és a rossz nem ködösít mindent, hanem tiszta tekintettel látunk át rajta. 

Jónak lenni, azaz kezelni a rosszat. Jónak lenni, és jó mélyre gyökerezni, nem felülni a rossz hullámoknak. Jónak lenni, és szinte súlytalanná tenni azt, ami rossz.

A jó nem harcol a rosszal, mert akkor elromlik. A jó nem fokozás, mert akkor már csak a rosszhoz viszonyul, akkor egy arányszámmá alacsonyodik. 

A tapasztalat, a személyesség az, ami a sejtjeinkbe történik, az tud igazán megváltoztatni A felettünk történt csodás pillanatok alatt elfelejtjük, de a sejtjeink emlékeznek. 

Minden pénzét az orvosokra költi, hogy meggyógyuljon. Lehet azt mondani, hogy ez egy önző dolog. De miért ne akarná az Isten, hogy az ember meggyógyuljon. Jézus azonnal megérzi a hitet. Az odafordulást. Aki mélyen, hittel keresi, valahogy mozgásba hozza őt. Olyan, mintha Jézusból egy darab felébredne bennünk. 

Valahogy pont azt a hullámhosszt megtalálja, ami ő maga, és tud rá rezonálni.

Jézus hatalmas örvényben van, de ez a két vágy megérzi egymást.

Az ember vágyik Jézusra, Jézus vágyik az emberre.

Ez az a búvó patak, ami egy adott ponton előjön.

Az apa mozgásba hozza Jézust, de amikor a szolga megérkezik a rossz hírrel, mintha az apa is lebénult volna. De mivel megtörtént az a találkozás, a két rezgés együtt volt, akkor már mindegy, hogy mi történik, Jézus megy az eredeti vágy után...