Mintha lenne bennem, bennünk emberekben valamiféle ős-sértettség. Amikor valami fáj hozzákapcsolódik ehhez az ős-érzéshez, és teljesen megvakulunk. Házastársak között a leggyakoribb ez a jelenség. Aztán idővel el is kopik, ha egybemaradnak. Emlékszem, fiatalabb koromban hányszor voltam sértett, no és még ma is. Akkor jön ez elő bennem, amikor saját pecaterületembe beleavatkoznak, vagy azt megkérdőjelezik. Ilyenkor még mindig jobb kimondani, mint magamba fojtva duzzogni. De a lényeg, hogy valamit felpiszkáltak bennem, ami sajnos létezésemnek egy olyan mély rétegében van, amire nincs rálátásom. Mint valami lelki ősmassza kering bennem, és minden jelenlegi esemény rátapadhat. Nem is a ragacsos masszával volna a baj, hanem ezzel a vaksággal. Hogy egyszerre fogalmam sincs, mi történik saját magamban. Számomra legfurcsább emlékem erről, amikor egy takarítónő sértett meg, de olyan ügyesen és jól irányzottan, hogy az nagyon mélyre ment. Pedig jóban voltunk, segítettünk egymásnak. Máig nem tudom pontosan, miért bántott annyira, miközben simán legyinthettem volna. Azóta igyekszem a lehető legtávolabbról figyelni magamban ezt a ragacsot, legalább meglátni, hogy mi is történik. Lehet, hogy az ősbűn lenyomata ez? Lehet, hogy ez a becsapás a lényeg: " de hát én jó voltam, miért bántott...?" Mert ebben a pillanatban hamisan, jóra és rosszra osztom a világot, és persze magamat valahogy mindig felmentem. Vagy ott a szörnyű, másik lehetőség is, hogy átteszem magamat a rossz oldalra, és akkor jön a mélység, a zuhanás. 

Valószínűleg csakis az isteni ős-egység emelhet ki az ős-sértettségből. Ma reggel, amikor égett a gyertya a derengő szobában, csönd volt, és minden olyan homályosan széppé varázsolódott, megpillantottam ezt az egységet. Igen, minden rendben van és egy. Minden ugyanonnan jön, ahova tart. Bárcsak jól emlékeznék erre a pillanatra, ez talán megvéd a ragacstól. 

Olyan ez az érzéshalmaz, mintha ehhez tapadna oda minden aggodalom, viszály, nehéz kérdéskör, bomlasztó viszonyok. De maga a ragacs a lényeg, mert igaziból bármi hozzáakaszkodhat. Az ember küzd a kollegájával, de valójában ezzel a belső ragaccsal küszködik. Az első, és talán ezen túl vagyok, hogy lássam: itt a fókusz.