Az első kisértés akkor érkezett Jézushoz, amikor letelt a 40 nap.

A mély meditációból a visszatérés a nehéz.

Az első kisértés éppen ezért az egyensúlyról szól: Nem csak! Is-is.

A második kisértés pedig már továbbvitte, itt a "csak" a válasz. Senki mást, csak az Urat!

Ebben a billegésben kell megélnie még a Messiásnak is.

Még az egészségünk is egy billegés.

Isten könnyeit sírom. 

Amit látok, várrom.

Majd egyszer megcsillan - fájdalom,

talán.

A másik könnyében -

felesleges kérnem,

magány.

Ez adatott és szótlanság.

Kifosztott mondatok.

Félelemmel terhes tekintetek,

Rám akasztott álarcok.

De egyszer Isten tiszta

tekintetét látjuk

megcsillanni az olvadó hóban.

Isten sírja könnyeimet.

Szeme sarkába gyűjti.

Elejti.

Belebújok e gömbbe.

Szivárványburok.

Mindig lágy hatalom.

Ma átéltem Jézus példázatát. Az ember szeret együtt ünnepelni. Keresi a másikat. Hogy együtt legyünk, hogy bezséljünk a dolgokról, hogy érzékeljük a másikat, egy levegőt szívjunk, mert az jó. 

Ma nagyon egyedül voltam. Gondoltam, felhívom a barátnőmet. Nem vette fel a telefont. Irtam egy másiknak, ma ráérek. Mire ő: ennyire nem vagyok rugalmas. Felhivtam egy idős barátomat, ma készülődöm a holnapra, és van valami lelki bajom, amit magamnak is meg kell oldanom, majd elmesélem. Aztán volt még egy próbálkozásom, ott jött a nem érek rá fájdalmas közlése. Milyen különös érzés, amikor mindenütt, igaziból korrekt módon, de visszautasítanak, és egyedül vagy egy léggyel, a szobádban. A Jó Isten ezt akarta. Magamba hív. Magaddal találkozz. Magaddal légy kettesben! Épen és egészségesen légy ott... valószínűleg ez lehetetlen. Ha nem tanulunk meg imádkozni addig, amig végleg behúnyjuk a szemünket, akkor nagyon betegek maradunk.

Valamilyen különös lelki folyamatban vagyunk, amikor gyerekeink kiröpülnek a fészekből, mint a madarak. A gyerek, mintha tudatlanul is, de lökne el magától. Mintha végiggondoltság nélkül, de elmagyarázná magának, miért nem jó az, amit a szülő mond, miért kell másként csinálni, miért nem kell megkérdezni. Titkos belső parancs ez. A szülő pedig a fájdalmat élesztgeti hasonló rejtett utakon a lelkében. Ha a szomszéd gyereke teszi ugyanezt, megértően bólogat. De a sajátja tettei késként hatolnak a bőre alá. Az anya és az apa elveszti hatalmát, mert ekkor világosan elválik a hozzátartozás és a fölötte való hatalom érzülete. Nem is veszi észre a szülő micsoda hatalma volt gyermeke felett. Meghatározta, befolyásolta, irányitotta több, mint egy évtizeden át azt a csepp teremtést. A hatalomvesztés mindig fájdalmas. Most már lesz, ami lesz. És a fájdalom mégis egyfajta maradék kapocs e két világ között, de sajnos destruktiv kapocs. Önmagát marcangolja az anya, miért is tettem igy, hol rontottam el. És erre még egyet rúg a gyerek, mert igy kap energiát a repüléshez. Ha van földi folyamat, amit nem lehet egyeztetni, akkor ez az. 

Talán a csend, az ima, valami meg nem magyarázható lelki erő képes csak itt rendet teremteni, de ez sem úgy történik, ahogy sejtenénk. Valamiféle minőségi ugrás következik be, amikor a harmónia visszaáll. 

Jó lenne erősnek lenni, és segíteni másoknak. Jó lenne tudni, hogy merre kell menni, erősen és bátran. Mutatni az utat, nem sajnálva magamat, vígasztalni. De az az igazság, hogy én szorulok vígaszra. Gyenge vagyok, és fogalmam sincs, mit kellene tenni. Az az igazság, hogy megrekedtem, és furcsaságokat észlelek a saját szívemben is. Gyenge vagyok, és összetört. Talán ez a gyengeség legalább hiteles és igaz. Uram, köszönöm, hogy nem engedsz lovon ülni. Nem engeded meg a gőgöt, lehúzol a szent földre,  

Van az emberben egy olyan magányosság, valami mélységes elhagyatottság, ami időnként indokolatlanul rátör. Ez nem azért van, mert ne lenne mellettem valaki, aki szeret. Ez a létezés velejárója. Észre sem vesszük, de ilyenkor mint a pókok, valamiféle ragacsot termelünk, amiből aztán pókhálót szövünk magunk köré. Rám száll a magány, az elhagyatottság. Körbenézek. ekintetem azonnal azokra vetődik, akik hiányoznak, akik sebet ejtettek rajtam. Máris indul a ragacsos pókháló szövögetése. Egy másik valósgot teremtek. egy olyat, ami csak az enyém. A fonal saját magam sajnálata. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Folyik belőlem, hiába tudja az eszem, hogy ennek semmi köze sincs a valósághoz. Az enyém. Annyira az enyém, hogy nem engedem, és inkább hagyom, hogy egy álvalóságot szőjön körém. Mert az ember kapcsolatokra született. Ezért szükségem van rá és rá, de még őrá is. Lelkem fókusza egészen összeragacsosodik. Kapcsolódásaim elveszítik szabadságukat. Olyan vagyok, mint egy pók, de ilyen nincs - aki saját hálójában légyként vergődik. Az ember sajátja, hogy magát ilyen módon csapdába tudja ejteni. Istenem, had kapcsolódjam hozzád, csak és igazán hozzád!  

Mintha lenne bennem, bennünk emberekben valamiféle ős-sértettség. Amikor valami fáj hozzákapcsolódik ehhez az ős-érzéshez, és teljesen megvakulunk. Házastársak között a leggyakoribb ez a jelenség. Aztán idővel el is kopik, ha egybemaradnak. Emlékszem, fiatalabb koromban hányszor voltam sértett, no és még ma is. Akkor jön ez elő bennem, amikor saját pecaterületembe beleavatkoznak, vagy azt megkérdőjelezik. Ilyenkor még mindig jobb kimondani, mint magamba fojtva duzzogni. De a lényeg, hogy valamit felpiszkáltak bennem, ami sajnos létezésemnek egy olyan mély rétegében van, amire nincs rálátásom. Mint valami lelki ősmassza kering bennem, és minden jelenlegi esemény rátapadhat. Nem is a ragacsos masszával volna a baj, hanem ezzel a vaksággal. Hogy egyszerre fogalmam sincs, mi történik saját magamban. Számomra legfurcsább emlékem erről, amikor egy takarítónő sértett meg, de olyan ügyesen és jól irányzottan, hogy az nagyon mélyre ment. Pedig jóban voltunk, segítettünk egymásnak. Máig nem tudom pontosan, miért bántott annyira, miközben simán legyinthettem volna. Azóta igyekszem a lehető legtávolabbról figyelni magamban ezt a ragacsot, legalább meglátni, hogy mi is történik. Lehet, hogy az ősbűn lenyomata ez? Lehet, hogy ez a becsapás a lényeg: " de hát én jó voltam, miért bántott...?" Mert ebben a pillanatban hamisan, jóra és rosszra osztom a világot, és persze magamat valahogy mindig felmentem. Vagy ott a szörnyű, másik lehetőség is, hogy átteszem magamat a rossz oldalra, és akkor jön a mélység, a zuhanás. 

Valószínűleg csakis az isteni ős-egység emelhet ki az ős-sértettségből. Ma reggel, amikor égett a gyertya a derengő szobában, csönd volt, és minden olyan homályosan széppé varázsolódott, megpillantottam ezt az egységet. Igen, minden rendben van és egy. Minden ugyanonnan jön, ahova tart. Bárcsak jól emlékeznék erre a pillanatra, ez talán megvéd a ragacstól. 

Olyan ez az érzéshalmaz, mintha ehhez tapadna oda minden aggodalom, viszály, nehéz kérdéskör, bomlasztó viszonyok. De maga a ragacs a lényeg, mert igaziból bármi hozzáakaszkodhat. Az ember küzd a kollegájával, de valójában ezzel a belső ragaccsal küszködik. Az első, és talán ezen túl vagyok, hogy lássam: itt a fókusz.

Vannak teljesen használhatatlan szavak, ilyen a szeretet is. Amikor a szeretetet inkább ízlelni akartam, a szőlő jutott az eszembe. Mi más? Piros, mint a vér, édes, mint az anya. Benne van minden odaadása, de főleg az átalakulás.

A must nem mindig finom. Ha minden nap megkóstolnánk, miközben érik, és borrá lesz, akkor bizonyos napokon talán ki is köpnénk a szánkból. Először erjed, bugyog, gázt képez, leülepszik, foglalkozni kell vele, a seprűjét kidobjuk, és várunk, várunk, még mindig várunk, és megint csak...

A szeretetben benne van titkosan a nem szeretés is. Benne van, hogy engedem az ellökést is. Ha szeretek, akkor tudom, mi az, hogy nem szeretnek. Ha szeretek, akkor a hordóban érek. Ha szeretek, akkor időnként lefejtenek. Talán ez a titkos folyamat, mocorgás és átalakulás a legnehezebb. Mi szeretnénk akár erővel is, kitartóan is, de biztosan fürödni a szeretetben. Fő a biztonság. De érdekes mód éppen ez a nagyon erős ragaszkodás alakul át nem szeretéssé. Mert aztán már csak úgy van. És ebben a látszólagos biztonságban megposhadunk... A szeretet el tudja viselni a nem szeretést, és ez a legerősebb benne. Belül él. Nem villogó szivecskékben, dehogy! Egy pince mélyén titokban érik. 

Jézus a kekeskedő embernek azt mondta, hogy két fontos dolog van az életben: az istenszeretet és az emberszeretet. Az Istent sokkal nehezebb szeretni, mert sorban kell uj és uj csatornákat nyitnunk felé. A szivünk, az elménk, az erőnk, és ezen a sokszínű titkos úton engedjük Őt egyre beljebb és beljebb, hogy alakítson, uralkodjon, létezzen. A másik embert pedig úgy szeretjük, hogy magunkhoz engedjük. Mellénk szegődik, olyan leszek, mint ő, és ő is, mint én.  Ez egyszerűbb, sőt pofon egyszerű, mégis életünk legnagyobb küzdelme. Mert sem magunkba egyre mélyebbre fúrva nem akarjuk beengedni a szellemi világot, sem a másikat nem akarjuk teljesen magunk mellé engedni. Egyik irányba zárunk, a másikba lökdösődünk, sajnos így van.

A szeretet azt hiszem, engedi ezt a folyamatot, és közben érik, érik, érik, átalakít és átalakul. Édeskés, szirupos valamiből, testes borrá lesz bennünk.

Van az evangáliumnak egy olyan olvasata, ami a bűn kérdést eltörli. Jézus céljai között szerepelt az, hogy a bűn ne legyen téma. Ne a bűn oldaláról, ne a sebzettség oldaláról szemléljük azn életet. Persze a társadalmat igy nem lehet felépíteni, de ő nem földi közösséget szervezett. 

Nincs bűn. Vajon az ember el tud játszani ezzel a gondolattal? Hogy senki sem vétkezett, hiszen formálisan is kimondta Jézus. Hogy ne keressem magamban a bűnöst, hogy ne keressek bűnbakot. Hogy engedjem el ezt a perspektivát. Rendben, hogy létezik ez a látószög. Senki nem akarja ennek ajogosultságát megkérdőjelezni úgy általában. De legalább elvben engedjük meg, hogy bizonyos szempontból ez ne legyen. Jézus beállt a fénybe. Másként akart ránézni az emberre. Inen: nem vétkezett. Nincs bűn, senki nem hibás. MIntha nem engednénk meg magunknak, hogy ebbe a fókuszba bálljunk. Nézz végig magadon: nem vétkeztél. Nézz végig a szüleiden: nem vétkeztek. Nem könnyű. 

MIndent úgy csináltál, ahogy tudtál. Azt láttad. Rendben van.