Ma reggel végre láttam a napfelkeltét. Zajos volt. Bennem volt a zaj, meg az autópálya hangja ereszkedett fölfele.

Először a lila szín jelent meg. Szinte szürke volt. Ahogy a sötét egyszerre szeretne szinesedni. Csak a szürke valamilyen árnyalata számára szabad még az út.  Ahogy egyre erősebben bekerült a világ a látható tartományba, mind lilább és rózsaszínebb lett. Végül amolyan bugyi színű lett az ég. Furcsa, erős, szédítő ereje van ennek. Az ember nem is érti, hogy ezt a színt hogy engedheti meg az ég magának. Talán a páréves gyerekek izlésvilága számára szeretne a mennyei világ teret adni. Milyen furcsa nagy lányomnak visszanézni az óvodás képeket, amikor olyan volt, mint egy papagáj, direkt így válogatta össze a ruháit! De gyorsan eltompult ez a szín az égen, és átváltozott narancssárgává. Olyan szép, mély, majdnem pasztell narancs lett az ég alja. Az ember szinte felmelegedik, ha ezt nézi reggel, miután még kicsit borzongott a hűvös levegőben. Aztán ez is elkezd halványodni. Az egyre sárgásabb ég alja alján valami hihetetlen erős, aranyos kontúrokat fest a titkos fény a hegyek köré. Pontosan körbefesti a rücsköket, Néhány repülő már jelezte ezt az igazi aranyat, de most a hegyek vonalai üzenik: Valami jön! Erre a tüneményre egyre halványabb lett a sárga, az ég kéke egyre kékebb, majd szinte fehér fényű lett az ég alja. Ekkor csillant fel ezüstösen, vagy az arany leghalványabb színével a Nap. Fehéres sárga korong bújt elő először gyorsan, aztán, amikor a kör szélesebb pontjait elérte a hegy csúcsa, egyre lassabbnak tűnt a bújócska: Nem kell sietnem, úgyis én győzök! A szem egyre kevésbé bírja. Be kell csuknom. És most belül kezdek el  látni. A szivárvány... Hiszen minden színét láttam az égen ma reggel! 

Az előbb bekerültem a látható skálának abba a pici szeletébe, ami a földi szinek világa. Isten festőpalettájának mozgását szemléltem, de csak azért, hogy azt is lássam, amit nem látok. Azt a sokkal többet, ami mindeze túl van. 

Szűk folyosón jövünk a világba. Szükségünk van erre az átlépésre.  SZŰK AZ, AMI ELVÁLASZT, AMI KIEMEL, AMI TOVÁBBLÖK, ami képes megváltoztatni bármit is.

Ha nincs szűkösség, bizonyos döntéseket soha nem hozunk meg. Eszembe jut Jákob, aki nem engedi el Benjámint, ha nincs inség. A gyereket magához köti, szeretetével mérgezi. De a kenyér hiánya arra kényszeríti, hogy rábízza a pusztára, és testvéreivel utnak eressze Egyiptomba az ismeretlen nagy úrhoz, aki majd kenyeret ad. (1Mózes 43)

A szűk út az egyetlen lehetőség az életben arra, hogy előre haladjunk. Talán olyan ez, mint a kígyó haladása. Más mód nincsen. Ha nem tanuljuk meg az előre szuszakolás művészetét, nem is érzékeljük, hogy élünk. Bennrekedünk anyánk méhében, abban a halálossá vált sötétségben. Életre kell halnunk. Szakítással kell ragaszkodnunk. Gyilkos fegyverrel, késsel kell a szeretetbe belépnünk. Ezzel a szűkös és csupa paradox élettel és halállal kell megküzdenünk, nincs más út. Szükségünk van a szűkösségre.

Az a jó, ha rálátunk a rosszra. Az a jó, ha kívülről nézzük azt, ami rossz. Az a jó, amikor másként látunk a dolgokra, és a rossz nem ködösít mindent, hanem tiszta tekintettel látunk át rajta. 

Jónak lenni, azaz kezelni a rosszat. Jónak lenni, és jó mélyre gyökerezni, nem felülni a rossz hullámoknak. Jónak lenni, és szinte súlytalanná tenni azt, ami rossz.

A jó nem harcol a rosszal, mert akkor elromlik. A jó nem fokozás, mert akkor már csak a rosszhoz viszonyul, akkor egy arányszámmá alacsonyodik. 

A tapasztalat, a személyesség az, ami a sejtjeinkbe történik, az tud igazán megváltoztatni A felettünk történt csodás pillanatok alatt elfelejtjük, de a sejtjeink emlékeznek. 

Minden pénzét az orvosokra költi, hogy meggyógyuljon. Lehet azt mondani, hogy ez egy önző dolog. De miért ne akarná az Isten, hogy az ember meggyógyuljon. Jézus azonnal megérzi a hitet. Az odafordulást. Aki mélyen, hittel keresi, valahogy mozgásba hozza őt. Olyan, mintha Jézusból egy darab felébredne bennünk. 

Valahogy pont azt a hullámhosszt megtalálja, ami ő maga, és tud rá rezonálni.

Jézus hatalmas örvényben van, de ez a két vágy megérzi egymást.

Az ember vágyik Jézusra, Jézus vágyik az emberre.

Ez az a búvó patak, ami egy adott ponton előjön.

Az apa mozgásba hozza Jézust, de amikor a szolga megérkezik a rossz hírrel, mintha az apa is lebénult volna. De mivel megtörtént az a találkozás, a két rezgés együtt volt, akkor már mindegy, hogy mi történik, Jézus megy az eredeti vágy után...

Mostanában elé jött egy gondolat: Az Isten legnagyobb humora valahogyan épp a legnagyobb tragédiát öleli át. A halálban van valami vicces. Ezt apukám halálakor erősen átéltem. A tragédia és a komédia egybefolyt. Nehéz még leirni is: amikor elvitték a testét, két részeg szállító érkezett meg. Mindenáron a meredek lépcsőn akarták levinni. MI erővel mondtuk, hogy ez nem jó ötlet. Meg hogy inkább segítünk, de ők csak...  És tényleg az történt, hogy mint Hófehérke kicsúszott a koporsóból. És persze a családnak a legfélősebb tagja segített. Mert igy alakult annak a drámai és mitikus pillanatnak a forgatókönyve. És nehéz volt nem arra gondolni, hogy apám, aki mindig szeretett fityiszt mutatni a világnak, most ezt tette. Meg akart minket viccelni. Nevessetek már, nem komolya ez az egész. Mintha folyamatosan a dolgok fölé húzott volna. Ne ragadj már bele. És nem ez a humor? 

Most, hogy olvasom a feltámadás történeteket, elém jött, amikor a fel nem ismert feltámadott megkérdezi a jajgató emmausiaktól: Miért mi történt velem? No, meséljétek el, mit is csináltak velem? Már az egész történetet elmondják, ő meg is magyarázza, de mennek ott, mint a vakok. Könnyű elképzelni Jézust, amint a szeme vackából nevetve kérdez: Miért, mi történt? A humornak az a fajtája ez, amikor valaki belemegy a játékba, felveszi a fonalat, de a visszájáról... Van valami nagyon ősi, teremtett valósága ennek a játéknak. Az élet és a halál van benne.

Isten folytonosan megviccel engem is. A minap a magam gyógyítására valami gyógyteát kezdtem inni, persze nem néztem utána, és egy erős hashajtó volt. Az egész húsvétot böjttel töltöttem. Húsvét hétfőre jöttem rá, mi az oka a bajomnak. Nem tudtam nem meglátni Isten végtelen humorát az életem fölött. Szinte kérte: Nevess már egy kicsit magadon, ez kell ahhoz, hogy a lelked is feltámadjon...

Imádkozom. Három megvilágításban térdelek az Úr előtt. Az első egy kis gyertya. A belső tűz, valami, ami bennem ég, valami, ami nem alszik ki, de nem én gyújtottam meg, nem is én tartom életben. Belső titok ez. Lelkem fénye, amely mégsem az enyém.

Ahogy szemlélem a tájat, mindent áthatnak a nap sugarai. Maga a fény, ami életben tart. E világ világossága, amely az örök fény hatalmát mutatja. Az az éltető erő, amely messze meghalad mindent. Abban a térben, amelybe Isten belehelyezett, felfoghatatlan hatalom a Nap.  

E kettő fény között éppen felgyulladtak a szürkületben a városi fények. A földi valóság pislákoló útmutatói. E világ rendezettségének kegyelmi álványai. Hogy nem sötétben bújkáló rablók között kell élnünk, hanem egyfajta törékeny rendezettségben, ennek jele az a két villanyoszlop, ami bevilágítja a sötét utcát. 

E három tér között, és bennük élünk. E három fény érkezik el a retinánkra. Vagy érzékeljük, vagy nem. De pislákol, egyszer előjön, máskor elbújuk mindegyik. 

Ma láttam a Napba öltözött asszonyt. Napfelkelte volt. Szemben a Csíki hegyek vonulata. Először a felhők vöröslése gyönyörködtetett el. Igen. Mindig a felhők érzékelik a fényt először. Még a lelkemben is. Aztán észrevettem, micsoda vöröslő sárkány ez a felhő, és épp száll le a földre! (Jelenések könyve 12. rész) Valamilyen, számunkra érthetetlen okból Isten engedi azt, hogy a földön a Sárkány erőre kapjon. Egy ideig. A föld az "egy ideig" világa. A piros fenevad eloszlott a felkelő nap fényében, éppen úgy, mint minden gonosszal előbb-utóbb ez lesz. Aztán a felhők körül megjelent a nap aranygyűrűje: Napba öltözött asszony! Sosem értettem jól ezt a képet. Miért öltözött napba? Itt nem egyszerűen egy fényes ruháról van szó. Nem az a lényeg, hogy a csillogás külsősége megjelenik egy asszonyon! Ahogy a felhők körül megjelent a ragyogás, egyszerre világossá vált ez a kép. Aki rejti a napot, aki mögül felsejlik a Fény, az Isten igazi követe a Földön. Mária az emberi lét igazi megtestesítője. Hordozza a hordozhatatlant. Felcsillantja azt a fényt, amibe nem tudunk belenézni. Isten földi elrejlésének Édesanyja. Ott volt a vízzel terhes felhőkben Mária, aki befogadja a Napfényt. Aki megmutat és eltakar egyszerre. Létezik, mert az adja neki a létezés lehetőségét, aki mögötte, titkosan bevilágít mindent. Igy élünk mi is Istenben a földön.

A világon a legnehezebb érzés az, ha valakit szeretni szeretnél, de szereted süket fülekre talál. Adnál, de nem nyújtja ki a kezét. Rámosolyogsz, és ő viszolygással viszonozza. Nem tud érzés mélyebben sebet szántani az emberben, mint ez.

Millió anya és gyermeke, testvér, szerelmes, barát élte ezt már át. Hosszú gyászfolyamat, amig elfogadjuk, a másiknak joga van nemet mondani ránk. Nem birtokolhatjuk egymást, és létezik olyan tér, amelyben a szeretetre gyűlölet a válasz. Ez a passió tere. Ez minden esetben elvisz arra a helyre, ahol az Istennel is ez történt. 

Egyébként soha nem tudunk belegondolni abba, amit Ő érez! Minden áldott nap felhozza Napját, minden áldott nap, lecsendesíti a világot. Minden nap küld hozzánk legalább egy kis madarat, vagy elénk ad egy virágot, kinek mit. Az ember pedig nem érti, leginkább füle botját sem mozdítja. Viszonzatlan szeretet. A legnehezebb érzés, amit folyton hordoz.

Ezt meg kell emészteni még. hogy amikor grimaszt kapok egyenes, szeretetteljes szavamra, akkor ez benne van a létezés lehetőségeibe. Ha Ő  szabadon engedett engem, én is csak ezt tehetem.  

Kondicionált egyházi agyvelő.

Ha van ilyen, hogy elvált szülők gyereke, akkor ennek az inverze is létezik. A gyerekek már szana. Mindenki mást vár még hátralevő földi poroszkálásától. Ki gyűjt, ki veszít, ki gürizik, ki túlél, ki mindezt együtt. Egyik itt lakik, másik ott. Nem is értjük már egymást teljesen. És mégis van egy közös család, közös felelősség, ápolás, figyelem, elkisérés, amiben együtt kell lépegetnünk. Nem teljesen az én dolgom, nem is az övé, de nem is a mienk együtt. Hiszen elvált gyerekek vagyunk. Ahogy az elvált szülők kénytelenek a gyerekek befizetései, jegyei, tanári konfliktusai mögött valamiképpen jelen lenni, elfogadni azt, hogy nincsenek együtt, de együtt szülők, úgy kell az elvált gyerekeknek elfogadni, hogy más és más kapacitással, értékrenddel állunk idős apánk-anyánk mellett. 

Mennyire hasonló ez a két helyzet? Milyen nehéz magamból gyököt vonni, elképzeléseimet időnként sutba dobni, és mégiscsak együtt kísérni azt, akiből lettünk. Ugyanúgy, ahogy egy válásnál, hát ott van az a fránya pénz is a történetben, ha akarjuk, ha nem. Ott van az időbeosztás, az idő értéke, a beszólogatások, üzengetések, és folytonosan az az érzés, hogy nekünk itt valahogy együtt kellene működnünk egy olyan helyzetben, ahol még a normális kommunikáció is nehéz, hiszen a halál eleve tabu.

Csak nagyon messziről, körözve kérdezem én is meg azt, hogy hogyan lenne jó itthagyni ezt a földi porfészket, amit ugye mindenképpen itthagyunk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy szép délceg faként egyszerűen kidől, ahogyan a Kisherceg ezt kapta. Nekünk az adatott, hogy egymást segítve, a másik szenvedését nézve, melléállva, mégis sírva vonszoljuk zarándoktársainkat tovább. 

Magamtól kérdezem, mi ezen a földi Mária-útban a következő állomás? Lesz-e ott forrás? Jut-e a másiknak is belőle? Talán én is, ő is, mi is ihatunk egy oázisban majd.