A tapasztalat, a személyesség az, ami a sejtjeinkbe történik, az tud igazán megváltoztatni A felettünk történt csodás pillanatok alatt elfelejtjük, de a sejtjeink emlékeznek. 

Minden pénzét az orvosokra költi, hogy meggyógyuljon. Lehet azt mondani, hogy ez egy önző dolog. De miért ne akarná az Isten, hogy az ember meggyógyuljon. Jézus azonnal megérzi a hitet. Az odafordulást. Aki mélyen, hittel keresi, valahogy mozgásba hozza őt. Olyan, mintha Jézusból egy darab felébredne bennünk. 

Valahogy pont azt a hullámhosszt megtalálja, ami ő maga, és tud rá rezonálni.

Jézus hatalmas örvényben van, de ez a két vágy megérzi egymást.

Az ember vágyik Jézusra, Jézus vágyik az emberre.

Ez az a búvó patak, ami egy adott ponton előjön.

Az apa mozgásba hozza Jézust, de amikor a szolga megérkezik a rossz hírrel, mintha az apa is lebénult volna. De mivel megtörtént az a találkozás, a két rezgés együtt volt, akkor már mindegy, hogy mi történik, Jézus megy az eredeti vágy után...

Mostanában elé jött egy gondolat: Az Isten legnagyobb humora valahogyan épp a legnagyobb tragédiát öleli át. A halálban van valami vicces. Ezt apukám halálakor erősen átéltem. A tragédia és a komédia egybefolyt. Nehéz még leirni is: amikor elvitték a testét, két részeg szállító érkezett meg. Mindenáron a meredek lépcsőn akarták levinni. MI erővel mondtuk, hogy ez nem jó ötlet. Meg hogy inkább segítünk, de ők csak...  És tényleg az történt, hogy mint Hófehérke kicsúszott a koporsóból. És persze a családnak a legfélősebb tagja segített. Mert igy alakult annak a drámai és mitikus pillanatnak a forgatókönyve. És nehéz volt nem arra gondolni, hogy apám, aki mindig szeretett fityiszt mutatni a világnak, most ezt tette. Meg akart minket viccelni. Nevessetek már, nem komolya ez az egész. Mintha folyamatosan a dolgok fölé húzott volna. Ne ragadj már bele. És nem ez a humor? 

Most, hogy olvasom a feltámadás történeteket, elém jött, amikor a fel nem ismert feltámadott megkérdezi a jajgató emmausiaktól: Miért mi történt velem? No, meséljétek el, mit is csináltak velem? Már az egész történetet elmondják, ő meg is magyarázza, de mennek ott, mint a vakok. Könnyű elképzelni Jézust, amint a szeme vackából nevetve kérdez: Miért, mi történt? A humornak az a fajtája ez, amikor valaki belemegy a játékba, felveszi a fonalat, de a visszájáról... Van valami nagyon ősi, teremtett valósága ennek a játéknak. Az élet és a halál van benne.

Isten folytonosan megviccel engem is. A minap a magam gyógyítására valami gyógyteát kezdtem inni, persze nem néztem utána, és egy erős hashajtó volt. Az egész húsvétot böjttel töltöttem. Húsvét hétfőre jöttem rá, mi az oka a bajomnak. Nem tudtam nem meglátni Isten végtelen humorát az életem fölött. Szinte kérte: Nevess már egy kicsit magadon, ez kell ahhoz, hogy a lelked is feltámadjon...

Imádkozom. Három megvilágításban térdelek az Úr előtt. Az első egy kis gyertya. A belső tűz, valami, ami bennem ég, valami, ami nem alszik ki, de nem én gyújtottam meg, nem is én tartom életben. Belső titok ez. Lelkem fénye, amely mégsem az enyém.

Ahogy szemlélem a tájat, mindent áthatnak a nap sugarai. Maga a fény, ami életben tart. E világ világossága, amely az örök fény hatalmát mutatja. Az az éltető erő, amely messze meghalad mindent. Abban a térben, amelybe Isten belehelyezett, felfoghatatlan hatalom a Nap.  

E kettő fény között éppen felgyulladtak a szürkületben a városi fények. A földi valóság pislákoló útmutatói. E világ rendezettségének kegyelmi álványai. Hogy nem sötétben bújkáló rablók között kell élnünk, hanem egyfajta törékeny rendezettségben, ennek jele az a két villanyoszlop, ami bevilágítja a sötét utcát. 

E három tér között, és bennük élünk. E három fény érkezik el a retinánkra. Vagy érzékeljük, vagy nem. De pislákol, egyszer előjön, máskor elbújuk mindegyik. 

Ma láttam a Napba öltözött asszonyt. Napfelkelte volt. Szemben a Csíki hegyek vonulata. Először a felhők vöröslése gyönyörködtetett el. Igen. Mindig a felhők érzékelik a fényt először. Még a lelkemben is. Aztán észrevettem, micsoda vöröslő sárkány ez a felhő, és épp száll le a földre! (Jelenések könyve 12. rész) Valamilyen, számunkra érthetetlen okból Isten engedi azt, hogy a földön a Sárkány erőre kapjon. Egy ideig. A föld az "egy ideig" világa. A piros fenevad eloszlott a felkelő nap fényében, éppen úgy, mint minden gonosszal előbb-utóbb ez lesz. Aztán a felhők körül megjelent a nap aranygyűrűje: Napba öltözött asszony! Sosem értettem jól ezt a képet. Miért öltözött napba? Itt nem egyszerűen egy fényes ruháról van szó. Nem az a lényeg, hogy a csillogás külsősége megjelenik egy asszonyon! Ahogy a felhők körül megjelent a ragyogás, egyszerre világossá vált ez a kép. Aki rejti a napot, aki mögül felsejlik a Fény, az Isten igazi követe a Földön. Mária az emberi lét igazi megtestesítője. Hordozza a hordozhatatlant. Felcsillantja azt a fényt, amibe nem tudunk belenézni. Isten földi elrejlésének Édesanyja. Ott volt a vízzel terhes felhőkben Mária, aki befogadja a Napfényt. Aki megmutat és eltakar egyszerre. Létezik, mert az adja neki a létezés lehetőségét, aki mögötte, titkosan bevilágít mindent. Igy élünk mi is Istenben a földön.

A világon a legnehezebb érzés az, ha valakit szeretni szeretnél, de szereted süket fülekre talál. Adnál, de nem nyújtja ki a kezét. Rámosolyogsz, és ő viszolygással viszonozza. Nem tud érzés mélyebben sebet szántani az emberben, mint ez.

Millió anya és gyermeke, testvér, szerelmes, barát élte ezt már át. Hosszú gyászfolyamat, amig elfogadjuk, a másiknak joga van nemet mondani ránk. Nem birtokolhatjuk egymást, és létezik olyan tér, amelyben a szeretetre gyűlölet a válasz. Ez a passió tere. Ez minden esetben elvisz arra a helyre, ahol az Istennel is ez történt. 

Egyébként soha nem tudunk belegondolni abba, amit Ő érez! Minden áldott nap felhozza Napját, minden áldott nap, lecsendesíti a világot. Minden nap küld hozzánk legalább egy kis madarat, vagy elénk ad egy virágot, kinek mit. Az ember pedig nem érti, leginkább füle botját sem mozdítja. Viszonzatlan szeretet. A legnehezebb érzés, amit folyton hordoz.

Ezt meg kell emészteni még. hogy amikor grimaszt kapok egyenes, szeretetteljes szavamra, akkor ez benne van a létezés lehetőségeibe. Ha Ő  szabadon engedett engem, én is csak ezt tehetem.  

Kondicionált egyházi agyvelő.

Ha van ilyen, hogy elvált szülők gyereke, akkor ennek az inverze is létezik. A gyerekek már szana. Mindenki mást vár még hátralevő földi poroszkálásától. Ki gyűjt, ki veszít, ki gürizik, ki túlél, ki mindezt együtt. Egyik itt lakik, másik ott. Nem is értjük már egymást teljesen. És mégis van egy közös család, közös felelősség, ápolás, figyelem, elkisérés, amiben együtt kell lépegetnünk. Nem teljesen az én dolgom, nem is az övé, de nem is a mienk együtt. Hiszen elvált gyerekek vagyunk. Ahogy az elvált szülők kénytelenek a gyerekek befizetései, jegyei, tanári konfliktusai mögött valamiképpen jelen lenni, elfogadni azt, hogy nincsenek együtt, de együtt szülők, úgy kell az elvált gyerekeknek elfogadni, hogy más és más kapacitással, értékrenddel állunk idős apánk-anyánk mellett. 

Mennyire hasonló ez a két helyzet? Milyen nehéz magamból gyököt vonni, elképzeléseimet időnként sutba dobni, és mégiscsak együtt kísérni azt, akiből lettünk. Ugyanúgy, ahogy egy válásnál, hát ott van az a fránya pénz is a történetben, ha akarjuk, ha nem. Ott van az időbeosztás, az idő értéke, a beszólogatások, üzengetések, és folytonosan az az érzés, hogy nekünk itt valahogy együtt kellene működnünk egy olyan helyzetben, ahol még a normális kommunikáció is nehéz, hiszen a halál eleve tabu.

Csak nagyon messziről, körözve kérdezem én is meg azt, hogy hogyan lenne jó itthagyni ezt a földi porfészket, amit ugye mindenképpen itthagyunk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy szép délceg faként egyszerűen kidől, ahogyan a Kisherceg ezt kapta. Nekünk az adatott, hogy egymást segítve, a másik szenvedését nézve, melléállva, mégis sírva vonszoljuk zarándoktársainkat tovább. 

Magamtól kérdezem, mi ezen a földi Mária-útban a következő állomás? Lesz-e ott forrás? Jut-e a másiknak is belőle? Talán én is, ő is, mi is ihatunk egy oázisban majd. 

Mindenkinek más módszere van ahhoz, hogy kimaradjon.

Nehéz megfogalmazni, hogy miből is, de az biztos, hogy kívül és nem bent.

Kintről szeretném nézni ezt az egészet, és én egyáltalán nem voltam ott, amikor történt. Én csak a nézőtéren ültem. Uram Atyám, mióta történik ez, hogy a nézőtéren ülünk? Több, mint száz éve, az biztos. MI nem csináljuk, velünk történik. Mostanra ez odáig fajult, hogy a lelkész sem aktor. Még a szent kenyeret sem osztja, töri, csak morzsálja. Nem átalakul, hanem potyog. Nem adja, hanem veszik. Csak úgy van, csak fáradtan néz, csak húzza az igát, és néz ki a fejéből, de fogalma sincs, hogy hogyan is lett statiszta ebben a filmben. Ő nem tehet róla, semmi köze sincs hozzá, mert hiszen kívül van a történeten.

A béke az egyház bálványa lett.

A konfliktus az egyház ellensége lett. Pedig a béke a konfliktus és annak megoldása között van.

A fény ebben a világban legtöbbször nem a fényforrás valóságát jelenti, hanem a tükröződéseket. A fény terjed, és ezt észleljük. Itt ez a gyertya. Alig akart meggyulladni. De én csak egy csonkot látok. LÁtom a fényt, amint megcsillan rajta. Visszfényben észlelem. 

Milyen jó, amikor valami világossá lesz. Kiderül, felvirrad rá a nap, látszik, ami eddig rejtezett. És fáj is. Jó volt hinni, hogy minden olyan, amilyen. A változás, a felismerés nem kellemes. De mégis jó, mert igaz. Elfogadom-e a valóságot?

Vakfoltjaim a sötétség világa. Nem látom magam, hagyományaimat, belső céljaimat, sötét, szűkös utak vannak bennem. 

A könny azért nagy ajándék, mert az Isten eszköze arra, hogy ne rozsdásodjon be a szív. Mint az olaj, amely megóvja a csavart. 

 A rossz anyai ösztön a konzerválás, hogy szükség legyen rám örökké. A jó anyai ösztön röptetés. Anyai szívem segít. Az anya nő gyermekével együtt, alakul, s végül elengedi őt. Add Uram, hogy ebben a folyamatban ne legyek se túl kemény, se túl lágy!

Formálhatónak maradni.

Az ember egy bizonyos fomában van itt a földön, egy edényben. A forma az, ami az idő keretét adja. A valóság formai és időtlen egyszerre. A formálódás türelemmel történik., és a vége az elköteleződés.

Más a köpönyegforgatás és más a változás, formálódás. 

A passió csodája, ahogyan Jézus benne marad a folyamatban. Amikor elesik, akkor gyengesége kiejti a folyamatból. Mert nem tökéletes, mert Isten nem szereti a tökéletest, mármint az általunk elképzelt perfekt dolgokat. Bukás, gyengeség, tökéletzlenség, ez a kereszt útja. MI szeretjük a stabil mártirokat. Jézus nem ez volt. 

Távolodás - közeledés

Valójában minden hullám közeledik a parthoz. Csak közeledik. A hullám visszahúzódása csupán teret enged  a következő hullámnak. Csak közeledés van. Csak a parttól nézve létezik kétféle mozgás. 

Gondolataim mindig az intéznivalókhoz vezetnek, ezt kell... ez lenne jó,   tervek, bárcsak... De a valóség jobb, az Istené.

A közösség a valóság csodája. Istennek a kapcsolódás a célja, és nem a tökéletesség.

Istenem, had ismerjelek fel társaimban! És magamban. Ha itt vagy, bennem vagy, akkor minden rendben van.

Eleget tettem? Elég van az asztalon? Mindenki érti, amit elmondtam. Ha nem akarja, akkor ezer szó sem mondja el, az sem elég.  Nem a tett, nem a szó hiányzik, hanem ezek kapcsolata. Most életre kell váltani. Nem beszélni, és nem tenni kell, hanem összekapcsolni. 

Roppant erősen hallom mások szavait, dübörögnek bennem. 

Sokszor van bennem valami erős érzés arról, hogy Isten hogyan van jelen. Szavait azonosítom a kívánatos szavakkal. Majd jól megmondom, erős leszek. De Jézus a valóságban van jelen, ami erőtlenség, csend és könnyek.

Hol van Isten? Mindig a hegyen kerestem. A csend, az ima, az elmélyedés óriási békét hozott el.  A megrétett, megismert igazságokat igyekeztem átadni, aszerint élni. 

De itt, a hegy alatti földön minden egy nagy gubancba került. Össze-vissza keveredett. Nehéz átalakulni, hogy ne fussak a fájdalom elől, hanem meglássam benne a Krisztust.

Amikor az ember mélypontra kerül, azt érzi, hogy a cselekedetek kifolynak a kezéből. Mint a víz, nem tudja megtartani, csak úgy van.

Egyszerre a tettek, a dolgok mögé kerültem. Azt éreztem, az ég világon semmi értelme többé megszólalnom. MInden szó értelmét vesztette. Egyrészt leszerepeltem, nem érdemes rám hallgatni. Nagyon nehéz szembesülni az embernek azzal, amikor a saját magáról alkotott kép romokban hever. Mégis, valami elementáris erővl éltem át azt, hogy nem baj. Jól van ez így legfeljebb majd felveszem a bolond előnevet. Isten bolondjának lenni nagy kiváltság Ő pedig még nagyobb szerető karral ölelt át. Nemcsak átölelt, dee angyalokat küldött. Néha kék angyalokat, néha fehéreket. 

Kórházban voltam. Ez ma olyan, mint hadiállapotb kerülni. Mindenki rohangál fel-alá, emberfeletti munkát végez. És ennyi emberi jósággal rég találkoztam, miközben folyt az őrület. Három osztályon vagy 80 emberre vigyáz egyetlen orvos. Újraélesztés. Az éjszakás nővérek persze totál frusztráltak. Mégis csak a negyedik naon szüremkedett be ebből valami konkrétan. Azt mondta a nővér, ne mondjam, hogy szegény orvosok, mondjam inkább, szegény nővérek. Az orvosoknak még mindig több idejük van. Igen, mindenütt dúl a hidegháború. Csendes egymásnak feszülés, hasonlítás, és ennek a gyűlöletenergiának az ereje hajtja a gépezetet, amibe egyébként mind beleroppanunk. Megértem Ibolya nővért, annyira nehéz lehet a sorsa, Amikor végre láttam az osztályt, mert kisétáltam, mintha egyegézsen másik világot láttam volna, mint amit bentről elképzeltem Valami iszonyú kháosz, óriási tereken, mindenki intéz valamit, az egész egy ezerszeresre bonyolitott rendszer, jaj mennyire kilátástalan. És mégis mindennap, mintha fényport gyüjtögettek volna az emberek millió emberi gesztussal, mosollyal, biztatással. Mélyen belémivódott a felvételes orvos mondata. Engem ide beosztottak, fogalmam sincs, mit kel csinálni, de legalkább belejövök, és ahogy beszélt, meg amilyen kedves alapossággal intézte a dolgokat, az megkapó volt. Egy irtóztató rossz rendszer kis katonái, nagyon nehéz erről egyáltalán gondolkodni.

Nem is szeretnék már elemezni, hiába látom ahogy látom, hiába minden szó, mert ezek elgurultak a tenyeremből. Nincs már értelmük. Csak annak, ami a szavakon túl van, vagy a szavak előtt. Valami elementáris megjivást érzékelek az imára. 

Soha nem szeretgettem a kisgyereket 

merjen kijönni a sarokból