A gonosznak nincs valós ereje. Nem is létezik a létezés mély értelmében, mert csak valamiféle árnyék, rossz tükörkép. Mégis van valamifajta bevonzó, ráerősítő jellege.

Amikor például valami olyat eszel, amiről tudod, hogy nem tesz jót, egy kicsit fájni fog tőle a hasad, elkezded próbálgatni. Háta most nem. Hátha kisebb mértékben nem tesz kárt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Még tovább kisérletezem, szinte vonz az, ami nehéz. Vagy amikor itthon vitatkozunk. Tudom, hogy megyünk befelé egy csőben, én az én igazamat, férjem a maga igazát mondja, de vonz ez a cső... egyre erősebben érvelünk.  Pontosan tudjuk, hogy marhaság és semmi értelme, de vonz, szív magába, mint valami örvény. 
Ez a gonosz logikája és ereje. Önmagában semmi, de mégis szív.

Elindulsz valami felé, ami kétes, a szíved csücskében tudod, hogy butaság, de menni kell. Hiv az a messzeség, amely legalább tékozlónyi távolba visz. Megmagyarázhatatlan mágnesesség ez. 

Az embernek a szíve közepét kell megszólítania, lelke belső szélcsendjét megtalálnia, hogy ez az erő ne hasson rá. Ebben a szélcsendben, ami körül akár orkán is lehet, megérezzük az isteni tágasságot, amelyben nincs is hova menni, mert minden jelen van. MInden, de minden, az egész univerzum ott lüktet ebben a csendben.

Csak egy magasabb létezés, állapot, tudatosság képes arra, hogy ellene mondjon a gonosznak. 

Akkor a gonoszról kiderül, hogy nem tud mást tenni, mint Isten akaratát. Csak játssza a szerepét. Kedvencem ebben Hófehérke vadásza. Nem tud mit tenni, csak továbbviszit a mese keretét, Hófehérke nem is kéri számon: Miért vagy ott, abban a gonosz udvarban? Miért hordod ezt a puskát? Ő csak teszi a dolgát. Hófehérke pedig fut, ő is teszi a dolgát. Aztán a történet majd alakul, ahogyan kell. A pillanatnyi kétségbeesés az ember rövidtávú nézete. Távolról ezek csak szerepek, és pontszerű reakciók egy-egy helyzetre.