Mindenkinek más módszere van ahhoz, hogy kimaradjon.

Nehéz megfogalmazni, hogy miből is, de az biztos, hogy kívül és nem bent.

Kintről szeretném nézni ezt az egészet, és én egyáltalán nem voltam ott, amikor történt. Én csak a nézőtéren ültem. Uram Atyám, mióta történik ez, hogy a nézőtéren ülünk? Több, mint száz éve, az biztos. MI nem csináljuk, velünk történik. Mostanra ez odáig fajult, hogy a lelkész sem aktor. Még a szent kenyeret sem osztja, töri, csak morzsálja. Nem átalakul, hanem potyog. Nem adja, hanem veszik. Csak úgy van, csak fáradtan néz, csak húzza az igát, és néz ki a fejéből, de fogalma sincs, hogy hogyan is lett statiszta ebben a filmben. Ő nem tehet róla, semmi köze sincs hozzá, mert hiszen kívül van a történeten.

A béke az egyház bálványa lett.

A konfliktus az egyház ellensége lett. Pedig a béke a konfliktus és annak megoldása között van.

A fény ebben a világban legtöbbször nem a fényforrás valóságát jelenti, hanem a tükröződéseket. A fény terjed, és ezt észleljük. Itt ez a gyertya. Alig akart meggyulladni. De én csak egy csonkot látok. LÁtom a fényt, amint megcsillan rajta. Visszfényben észlelem. 

Milyen jó, amikor valami világossá lesz. Kiderül, felvirrad rá a nap, látszik, ami eddig rejtezett. És fáj is. Jó volt hinni, hogy minden olyan, amilyen. A változás, a felismerés nem kellemes. De mégis jó, mert igaz. Elfogadom-e a valóságot?

Vakfoltjaim a sötétség világa. Nem látom magam, hagyományaimat, belső céljaimat, sötét, szűkös utak vannak bennem. 

A könny azért nagy ajándék, mert az Isten eszköze arra, hogy ne rozsdásodjon be a szív. Mint az olaj, amely megóvja a csavart. 

 A rossz anyai ösztön a konzerválás, hogy szükség legyen rám örökké. A jó anyai ösztön röptetés. Anyai szívem segít. Az anya nő gyermekével együtt, alakul, s végül elengedi őt. Add Uram, hogy ebben a folyamatban ne legyek se túl kemény, se túl lágy!

Formálhatónak maradni.

Az ember egy bizonyos fomában van itt a földön, egy edényben. A forma az, ami az idő keretét adja. A valóság formai és időtlen egyszerre. A formálódás türelemmel történik., és a vége az elköteleződés.

Más a köpönyegforgatás és más a változás, formálódás. 

A passió csodája, ahogyan Jézus benne marad a folyamatban. Amikor elesik, akkor gyengesége kiejti a folyamatból. Mert nem tökéletes, mert Isten nem szereti a tökéletest, mármint az általunk elképzelt perfekt dolgokat. Bukás, gyengeség, tökéletzlenség, ez a kereszt útja. MI szeretjük a stabil mártirokat. Jézus nem ez volt. 

Távolodás - közeledés

Valójában minden hullám közeledik a parthoz. Csak közeledik. A hullám visszahúzódása csupán teret enged  a következő hullámnak. Csak közeledés van. Csak a parttól nézve létezik kétféle mozgás. 

Gondolataim mindig az intéznivalókhoz vezetnek, ezt kell... ez lenne jó,   tervek, bárcsak... De a valóség jobb, az Istené.

A közösség a valóság csodája. Istennek a kapcsolódás a célja, és nem a tökéletesség.

Istenem, had ismerjelek fel társaimban! És magamban. Ha itt vagy, bennem vagy, akkor minden rendben van.

Eleget tettem? Elég van az asztalon? Mindenki érti, amit elmondtam. Ha nem akarja, akkor ezer szó sem mondja el, az sem elég.  Nem a tett, nem a szó hiányzik, hanem ezek kapcsolata. Most életre kell váltani. Nem beszélni, és nem tenni kell, hanem összekapcsolni. 

Roppant erősen hallom mások szavait, dübörögnek bennem. 

Sokszor van bennem valami erős érzés arról, hogy Isten hogyan van jelen. Szavait azonosítom a kívánatos szavakkal. Majd jól megmondom, erős leszek. De Jézus a valóságban van jelen, ami erőtlenség, csend és könnyek.

Hol van Isten? Mindig a hegyen kerestem. A csend, az ima, az elmélyedés óriási békét hozott el.  A megrétett, megismert igazságokat igyekeztem átadni, aszerint élni. 

De itt, a hegy alatti földön minden egy nagy gubancba került. Össze-vissza keveredett. Nehéz átalakulni, hogy ne fussak a fájdalom elől, hanem meglássam benne a Krisztust.

Amikor az ember mélypontra kerül, azt érzi, hogy a cselekedetek kifolynak a kezéből. Mint a víz, nem tudja megtartani, csak úgy van.

Egyszerre a tettek, a dolgok mögé kerültem. Azt éreztem, az ég világon semmi értelme többé megszólalnom. MInden szó értelmét vesztette. Egyrészt leszerepeltem, nem érdemes rám hallgatni. Nagyon nehéz szembesülni az embernek azzal, amikor a saját magáról alkotott kép romokban hever. Mégis, valami elementáris erővl éltem át azt, hogy nem baj. Jól van ez így legfeljebb majd felveszem a bolond előnevet. Isten bolondjának lenni nagy kiváltság Ő pedig még nagyobb szerető karral ölelt át. Nemcsak átölelt, dee angyalokat küldött. Néha kék angyalokat, néha fehéreket. 

Kórházban voltam. Ez ma olyan, mint hadiállapotb kerülni. Mindenki rohangál fel-alá, emberfeletti munkát végez. És ennyi emberi jósággal rég találkoztam, miközben folyt az őrület. Három osztályon vagy 80 emberre vigyáz egyetlen orvos. Újraélesztés. Az éjszakás nővérek persze totál frusztráltak. Mégis csak a negyedik naon szüremkedett be ebből valami konkrétan. Azt mondta a nővér, ne mondjam, hogy szegény orvosok, mondjam inkább, szegény nővérek. Az orvosoknak még mindig több idejük van. Igen, mindenütt dúl a hidegháború. Csendes egymásnak feszülés, hasonlítás, és ennek a gyűlöletenergiának az ereje hajtja a gépezetet, amibe egyébként mind beleroppanunk. Megértem Ibolya nővért, annyira nehéz lehet a sorsa, Amikor végre láttam az osztályt, mert kisétáltam, mintha egyegézsen másik világot láttam volna, mint amit bentről elképzeltem Valami iszonyú kháosz, óriási tereken, mindenki intéz valamit, az egész egy ezerszeresre bonyolitott rendszer, jaj mennyire kilátástalan. És mégis mindennap, mintha fényport gyüjtögettek volna az emberek millió emberi gesztussal, mosollyal, biztatással. Mélyen belémivódott a felvételes orvos mondata. Engem ide beosztottak, fogalmam sincs, mit kel csinálni, de legalkább belejövök, és ahogy beszélt, meg amilyen kedves alapossággal intézte a dolgokat, az megkapó volt. Egy irtóztató rossz rendszer kis katonái, nagyon nehéz erről egyáltalán gondolkodni.

Nem is szeretnék már elemezni, hiába látom ahogy látom, hiába minden szó, mert ezek elgurultak a tenyeremből. Nincs már értelmük. Csak annak, ami a szavakon túl van, vagy a szavak előtt. Valami elementáris megjivást érzékelek az imára. 

Soha nem szeretgettem a kisgyereket 

merjen kijönni a sarokból

Vasárnap a pap azt mondta a prédikációban, hogy keressük meg, mi választ el Istentől. Vajon mi az a gát, ami miatt nem tud Isten bennünk igazán működni, kiáradni? Az ördögűzésről is szó volt. Ma már furcsa fülünknek, de létezik ilyen. 

Tegnap este hazaérve felhívott húgom, hogy zárjam be a csirkéket, mert későn jönnek haza. Persze - mondtam. Magától értetődő volt. Megkér, meg tudom tenni, miért ne? De elfelejtettem. Rengeteg dolog volt, mi is éppen hazaérkeztünk, egyszerűen kiment a fejemből. Reggelre kifeküdve vettem őket észre, mind az 5 tyúkot. Valami nyest-féle elpusztította őket. Belegondoltam a sok gondoskodásba, ami mind kárba veszett, a lelkifurdalás gombot erősen benyomta ez az ügy. Már nézegettem a tyúk hirdetéseket: majd megveszem, elmegyek, valahogy kompenzálom. Persze tudom, hogy nem lehet, ezek unokahúgom nevelgetett csirkéi voltak.

Eszembe jutott a reggeli kérdés. Ebben a helyzetben mi gátolja a Lelket? Bizonyára a "jókislány-gomb". Ezt automatikusan benyomják, bólogatok, igent mondok, kész vagyok, segíteni szeretnék. Ösztönösen minden fölé keveredik az altruizmus, ami bennem erősen él, meg általában a templomos emberekben. Nehéz nemet mondani. Nehéz meglátni a saját határaimat. Nehéz azt mondani: erre képtelen vagyok, el fogom felejteni, ne bízz bennem. 

Mintha a Lélek éppen emiatt nem tudna áradni. Mintha éppen ez az érzéscsokor lenne az, amely a Lélek munkáját  folyton ledugózza. 

Meggyőződésem, hogy az ördög, különösen ma, nem amolyan krampusz, amely a gonoszságokat közénk szórja. Sajnos a jó pórázával vezet minket. A hasznos, az építő, a segítő, néha a gyógyító szavak válnak a legördögibbé.

Erről ír remekül Byung-Chul HAN a Pszicho-politika című könyvben: A korábbi, fegyelmezésre alapuló társadalom totális megengedő társadalommá alakult át. Éppen barátságosságában fejezi ki negativitását: a polgári szabadságot felpuhítja, és fogyasztói szabadsággá teszi, ezáltal a korlátlan önmegvalósításban saját magunk kizsákmányolói leszünk. Nincs szükség immár egy felsőbb hatalomra, amely rávesz arra, hogy fegyelmezetten termeljünk, mert a posztmodern hatalom arra vesz rá, hogy önmagunkat optimalizáljuk, legyünk a lehető legtökéletesebbek, akár különféle pszichológiai segítséggel is, hogy ennek a társadalomnak jó részesei, termelőivé és egyben fogyasztóivá is váljunk.

Igy egy olyan kizsákmányoló folyamat indul el, amelyben nem kell semmiféle külső erő a romboláshoz, vagy a fegyelmezéshez, nincs szükség kihallgatásokra, mindenki önként mond el mindent, és önként dolgozik annyit, amennyire csak képes, majd önként költi el.a megszerzett pénzeszközt arra, amit elé tárnak. Ennek az egyik pszichológiai eszköze a gyorsaság, amellyel az érzéseink helyett az affektusainkat vagy hangulatainkat használják. Azt az emberi szintet, amely minden lehetséges reflexió előtt van. Az érzéseknek, ahogyan HAN írja, szüksége van időre, amikor kialakulnak, reflektálunk rájuk, érezzük azt, hogy például szomorúak vagyunk. Ez eltart egy darabig. Most azonban olyan gyors inger-válasz reakcióban vagyunk, hogy ezek már nem érzések, hanem pillanatnyi hangulatok, ami után megnyomunk egy Like-ot. Létünk lefokozásával éri el a neoliberális berendezkedés, hogy ne vegyük észre a negativitást, sőt, pozitívnek éljük meg: a healing - killing szópárral írja ezt le. 

Az egyház különösen is felkészített talaj erre a folyamatra, éppen a fent említett készség miatt, amikor a "jókislány", "jókisfiú" programot futtatjuk. Nem vesszük észre, hogy egy totális elnyomás számára optimalizáljuk magunkat. Han ír a német evangélikus lelkészekről, akik motivációs trénerként viselkednek, és a korlátlan teljesítmény örömhírét mondják az embereknek. A protestáns önvizsgálat és teljesítmény értékrendje különösen is alkalmas erre az egybecsúsztatásra. 

Az ördög tehát közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Leginkább saját magunkból tudjuk elűzni, ha éberek vagyunk. Imádkozom azért, hogy a kimúlt tyúkok valamiképpen ezt az üzenetet elhozzák nekem is. 

Tegnap nálunk volt egy barátom, SK, beszélgettünk. Egy különös régi, családi szokás derült ki. Apukáméknak volt 12 tehene, számos állata, de se kutyája, se macskája. Azt mondták, nekik az nem való. Aztán apukám macskákon kísérletezett, ami nyilván még erősítette benne azt, hogy ezt az állatot, meg általában az állatokat tolja el a szívétől. Hozzánk idekeveredett egy macska, ő mindig jelzi, hogy nem szereti, és egyáltalán, tűnjön innen... Tegnap, éppen tegnap este telefonon mondja apa, hogy egy macska megdöglött a kertben. Odamentem, tényleg már több napos, irtó büdös dög volt. Este Tamással betettük lapát segítségével egy nylon zsákba, hogy majd ma elviszem Budaörsön valami kukába. Köröztem a kisvárosban, végre találtam egy "közösnek" tűnő kukát, amit aznap ürítenek, betettem, majd odajött egy lakó, és méltatlankodott, hogy ez az ő kukája. Mondom, jó, kiveszem. Valóban, visszatettem az autóba a büdös zsákot. Köröztem, de szegény macska számára, egyetlen kukát sem találtam. Valahogy nem volt kedvem fizetni a sintér telepen, meg sorban állni a leadásért. Ahogy köröztem a tetemmel, olyan nagyon szimbolikusnak éreztem ezt az egészet. Apa döglött macskáját kell eltemetnem... El kell temetni! Végül felmentem a kápolnához, és fölötte, az erdőben ástam egy kis gödröt, abba tettem. Nehéz volt az ásás. Mert nehéz a múltat kezelni, a helyére tenni. Valami jó érzés van most bennem, a dög a föld alatt van, nem tartozik már közénk, ráadásul a kápolna erősugarai hatnak, remélem, rá is. Ámen

Elvállaltam egy református közösségben egy színpadra feldolgozott Márk evangéliuma megszervezését, rendezését. Egyre izgatottabb lettem, ahogyan múlt az idő, közelednek a próbák. Uram, Atyám, nem tudom jól a szöveget. Sokszor el kellene olvasni. Mi lesz? Ezzel álmodtam. Reggelre aztán, ahogy forgolódtam az ágyamban, kicsit távolról is nézhettem magam. Miért izgulok? Miért álmodom ezzel? Honnan van ez a feszültség? Rájöttem. Persze! Mert ismét lelkészi szerepbe kerülök. Megint valamit fel kell mutatni. Annak jónak kell lennie, ha épp nem tökéletesnek! Miért is? Egyrészt azért, mert nem szeretnék lebőgni, másrészt azért, mert a stressz ehhez a szerephez tartozik. Ahogy erre rájöttem, egészen megdöbbentem. Évtizedeket töltöttem ebben a létállapotban. Folyton azon járt az eszem, hogy a közösségben kivel mi lesz, jól mennek-e a dolgok. Éjjel-nappal egyfajta alap-stressz volt a szívemben. Most automatikusan visszakapcsoltam. 

Miért is fontos, hogy "jól sikerüljön"? Mi van akkor, ha nem? Mi történik, ha megszégyenülök? Semmi. De egy lelkész folyton-folyvást ebben az érzéskörben él. A cinikusokról nem beszélek. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem érdekel! Átadom magam Márk evangéliuma lendületének, és lesz, ami lesz. Ne legyen jó darab! Ne legyen vele megelégedve senki! Hanem csak legyen! Valami mélyebb lendületben legyek benne, ezt szeretném...

Eszembe jut a macskánk. Egyik este elmentünk elrejtett kápolnánkba imádkozni. Mária nevű macskánk követett. Úgy örököltük Marika nénitől, megkapta a nevét. Sose követett ilyen messzire minket. Ott énekeltünk, és ő végig nyávogott. Azután egy szál égő gyertya mellett csendben ültünk, ő odakucorodott mellénk, és csendben szemlélte a tüzet. Azután egy szél fuvallata elfújta a gyertyát, fölálltunk, és hazajöttünk vele együtt. Az egész valami olyan mélyen természetes volt. Semmit sem akartunk, és azt éreztük, hogy a világ, az egész világ imádkozik. Ilyen egyszerű az élet. 

Milyen kár azért  a sok feszületért, sok kis halálért, amit egy elképzelt szolgálatban tettem azt gondolván, hogy szent áldozatot hozok. Nem kár mégsem. Ezek lépcsőfokok voltak az égigérő létrán.

A gonosznak nincs valós ereje. Nem is létezik a létezés mély értelmében, mert csak valamiféle árnyék, rossz tükörkép. Mégis van valamifajta bevonzó, ráerősítő jellege.

Amikor például valami olyat eszel, amiről tudod, hogy nem tesz jót, egy kicsit fájni fog tőle a hasad, elkezded próbálgatni. Háta most nem. Hátha kisebb mértékben nem tesz kárt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Még tovább kisérletezem, szinte vonz az, ami nehéz. Vagy amikor itthon vitatkozunk. Tudom, hogy megyünk befelé egy csőben, én az én igazamat, férjem a maga igazát mondja, de vonz ez a cső... egyre erősebben érvelünk.  Pontosan tudjuk, hogy marhaság és semmi értelme, de vonz, szív magába, mint valami örvény. 
Ez a gonosz logikája és ereje. Önmagában semmi, de mégis szív.

Elindulsz valami felé, ami kétes, a szíved csücskében tudod, hogy butaság, de menni kell. Hiv az a messzeség, amely legalább tékozlónyi távolba visz. Megmagyarázhatatlan mágnesesség ez. 

Az embernek a szíve közepét kell megszólítania, lelke belső szélcsendjét megtalálnia, hogy ez az erő ne hasson rá. Ebben a szélcsendben, ami körül akár orkán is lehet, megérezzük az isteni tágasságot, amelyben nincs is hova menni, mert minden jelen van. MInden, de minden, az egész univerzum ott lüktet ebben a csendben.

Csak egy magasabb létezés, állapot, tudatosság képes arra, hogy ellene mondjon a gonosznak. 

Akkor a gonoszról kiderül, hogy nem tud mást tenni, mint Isten akaratát. Csak játssza a szerepét. Kedvencem ebben Hófehérke vadásza. Nem tud mit tenni, csak továbbviszit a mese keretét, Hófehérke nem is kéri számon: Miért vagy ott, abban a gonosz udvarban? Miért hordod ezt a puskát? Ő csak teszi a dolgát. Hófehérke pedig fut, ő is teszi a dolgát. Aztán a történet majd alakul, ahogyan kell. A pillanatnyi kétségbeesés az ember rövidtávú nézete. Távolról ezek csak szerepek, és pontszerű reakciók egy-egy helyzetre. 

Minden elveszett. A Mester halott. A tanítványok összezárva a szobában kétségek és bizonytalanság között. Tényleg minden elveszett? Ilyen sokan elárulták? Meg lehet ölni az Istent? Fel-feltűnnek a "feszítsd-meg-kiáltozók" arcai gondolatukban. Félelem, undor, gyűlölet, bizonytalanság keveréke tölti meg a szobát.  Ebben az áporodott szagú szobában jelenik meg Jézus, és kétszer mondja: Békesség nektek! 

Az első az ember köszöntése. Ahogy mindig szokták azon a tájon: Béke veled. A második tanítás. Mert Jézus sohasem beszél mellé. Mindig a lényeges dolgokról szól. Nincs új kezdet gyűlölettel a szívben. A második békesség a lélek igazi békéje, az Isten csendje, a belső szoba. Minden igaz megbocsátás ebből fakad. Akinek belsejében az Isten békéje lakik, az valóban ítélkezhet. Ítélete olyan, mint magának Istennek az ítélete. Semmi másnak nincs realitása. 

Az első napon véletlenül a fészbukon egy olyan emberre bukkantam, aki egyszer kezdő sebességet adott ahhoz, hogy kipenderüljek az állásomból. Ahogy néztem azt a riportot, amit vele készítettek, elfogott a hányinger. Fel kellett állnom, mert annyira émelyegtem. Néztem, ahogyan sok-sok ember írta az oldalán, hogy te vagy a legszuperebb, de jó! De én tudom, hogy semmi sem igaz abból, ami ott szerepelt. Hogy lehetséges ez az egész? Nem tudom megmagyarázni, de az az egész történet, amiről azt hittem, hogy már a múlté, most megint felkavart. Mindeközben vádoltam is magam, hogyan lehetek ennyire gyenge? Hát nem hiszek? Nem tudom, mi a valóságos értékrend? Még mindig a csili-vili világnál tartok? És nagyon szegénynek, elhagyottnak éreztem magam. 

A második napon sem hagyott békén ez az érzésgomolyag. Egyszerűen elkezdtem sírni. Fájt a lelkem. Fájt a világ is, és benne az is, hogy miért taposnak a sárba mindent, ami érték, miért ünneplik azt, ami talmi? Valami miatt nem tudtam abbahagyni a sírást. Aztán feltettem a fészbukra egy szép sírós festményt, és csomóan visszajelezték, mennyire vigasz volt ez nekik. Nem is én voltam. 

Alig vártam a harmadik napot, mit fogok megtudni a szelídekről? Egész nap csak figyeltem. Aznap meglátogattam egy családot, amelyben egy sérült fiú is él, no majd biztos ő lesz a szelíd. Amennyire sémásan gondolkodunk, már szinte előre megfogalmaztam a nagy mondanivalót: a fogyatékos emberek, igen, ők ennek a világnak a jelei, a szelídek. De nem így történt. Amikor este végiggondoltam a napomat, eszembe jutottak azok, akikkel telefonon beszéltem, ez a család is, de  a barátaink, akiknél látogatóban voltunk: Mennyi szelíd ember! Tényleg, milyen sok szelíd ember él körülöttünk, mennyi, de mennyi örökös! Vajon látom ezt? Tudjuk ezt?

Ha arra vártam, hogy a szelídségről tanuljak, mennyivel inkább az igazságról! Aznap voltunk egy temetésen. Egy olyan pap temette el barátunkat, akivel éppen konfliktusa akadt. Mintha az Úr úgy adta volna, hogy halála után meg kell állniuk egymás előtt. Furcsa érzés volt: milyen helyzeteket hoz elő az élet? De a hab a tortán este várt, amikor kiderült, hogy elmozdították feladatköréből azt az embert, aki engem elmozdított onnan korábban. Micsoda? Megy tovább a labda? És tényleg, ezek az igazságok ilyenek: kapom, adom, adom és kapom... Régóta várom, hogy valami igazságszolgáltatásban részem legyen. Nehéz elfogadni magamban azt a földi szívet, amelyik erre vágyik. Kicsinyes dolog! De nem tudok ettől megszabadulni. És néha még ez a szív is érdemtelenül kap egy kis simogatást.

Aztán jött az irgalom napja. Egy kirándulást szerveztünk. Beletettem anyait, apait. Rengeteg hálás tekintet! Örömöt láttam az emberek arcán. Az irgalmat mindig valamiféle lehajolásként látjuk. Én is, pedig tudom, hogy nem az. Az irgalom a legnagyobb kölcsönhatási áramlás, és megtörtént: szeretet adtam és kaptam. De jó, hogy nem csak az igazság frusztrációjában kell élnünk!

És most jönnek a kedvenceim: a tiszta szívűek. Egész nap azzal gyötörtem magam, hogy ma nagyon tisztának kell lennem, mert látni szeretnék. Itt is koszos lettem, ott is besarazódtam... Jaj! Este barátainkkal beszélgettünk. Mi, a férjemmel talán túlságosan is szabadok és szókimondóak vagyunk. Lehet, hogy ez is ennek a tisztaságnak a része? Csak semmi alakoskodás? Estére azt érzékeltem, hogy a tiszta szívemet nem lehet így „kierőltetni”. Csak engedni kell, hogy történjenek a dolgok, ahogyan akarnak, és akkor meglátom ebben a tiszta átadottságban az Istent.

Most jönnek a békés emberek. Vagy mégsem? Aznak elmentem egy nagyot sétálni az erdőbe. Ahogy gyönyörködtem a fákban, a tavasz előhírnökeként megjelenő napsugarakban, a teremtés ereje hatotta át minden tagomat: Igen, csak itt van béke. Teremtett világban, temetésként, teremtett közegben még a korhadó fa is békés. Valami nagy kőrforgás részesei leszünk, és ebbe még fájdalmaink is belesimulnak. Boldogok, akik a béketeremtő erő áradásában vannak…

Az utolsó boldogmondás napja volt talán a legkülönlegesebb. Megnéztük a Truman Show című filmet. Peter Weir műve 1998-ban született, valahogy mégsem került eddig elém. Tökéletesen rávilágított az utolsó boldogmondás lényegére: Itt már nem az igazságért való küzdelemről van szó, hanem arról az átbillenésről, amikor Truman lelép a biztonságot adó játékból, mert az igaz és valós világban szeretne élni. Arról van szó, amikor az ember vállalja a hátratételt, mert nem foglya ennek a világnak, és ezért boldog. 

Igy vezetett Isten 8 napon át, boldogságról boldogságra. 

MIntha az élet felszine mögött húzódna egy másik szál, és Istent csak ez érdekelné. Ha elsőre  olvassuk a Boldogmondásokat, azt látjuk a sorok képeiben, amit nehezen viselünk ebben az életben is: visszásság, nem normális következmények, igazságtalanság, képtelenség.

De ez azért van, mert nagyon hiszünk abban, ami történik. Abban, amit látunk. Valójában Istent csak a mély érdeklni, ami a sorok mögött van. Ahogyan átbillen bennünk valami. Az a mozdulat, amikor a sírásból vígazstalás lesz, függetlenül attól, ami történt. Isten világa, mint egy búvó patak, a dolgok mögött van, és a felszíns történések csak a kellékei ennek.

Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Isten érzi azt, amit mi érzünk, sőt még mélyebben si, mint mi. Még más szemszögből is. De van egy szint, ahol teljesen összekapcsoldunk, közös a fájdalmunk és az örömünk.