Az első napon véletlenül a fészbukon egy olyan emberre bukkantam, aki egyszer kezdő sebességet adott ahhoz, hogy kipenderüljek az állásomból. Ahogy néztem azt a riportot, amit vele készítettek, elfogott a hányinger. Fel kellett állnom, mert annyira émelyegtem. Néztem, ahogyan sok-sok ember írta az oldalán, hogy te vagy a legszuperebb, de jó! De én tudom, hogy semmi sem igaz abból, ami ott szerepelt. Hogy lehetséges ez az egész? Nem tudom megmagyarázni, de az az egész történet, amiről azt hittem, hogy már a múlté, most megint felkavart. Mindeközben vádoltam is magam, hogyan lehetek ennyire gyenge? Hát nem hiszek? Nem tudom, mi a valóságos értékrend? Még mindig a csili-vili világnál tartok? És nagyon szegénynek, elhagyottnak éreztem magam. 

A második napon sem hagyott békén ez az érzésgomolyag. Egyszerűen elkezdtem sírni. Fájt a lelkem. Fájt a világ is, és benne az is, hogy miért taposnak a sárba mindent, ami érték, miért ünneplik azt, ami talmi? Valami miatt nem tudtam abbahagyni a sírást. Aztán feltettem a fészbukra egy szép sírós festményt, és csomóan visszajelezték, mennyire vigasz volt ez nekik. Nem is én voltam. 

Alig vártam a harmadik napot, mit fogok megtudni a szelídekről? Egész nap csak figyeltem. Aznap meglátogattam egy családot, amelyben egy sérült fiú is él, no majd biztos ő lesz a szelíd. Amennyire sémásan gondolkodunk, már szinte előre megfogalmaztam a nagy mondanivalót: a fogyatékos emberek, igen, ők ennek a világnak a jelei, a szelídek. De nem így történt. Amikor este végiggondoltam a napomat, eszembe jutottak azok, akikkel telefonon beszéltem, ez a család is, de  a barátaink, akiknél látogatóban voltunk: Mennyi szelíd ember! Tényleg, milyen sok szelíd ember él körülöttünk, mennyi, de mennyi örökös! Vajon látom ezt? Tudjuk ezt?

Ha arra vártam, hogy a szelídségről tanuljak, mennyivel inkább az igazságról! Aznap voltunk egy temetésen. Egy olyan pap temette el barátunkat, akivel éppen konfliktusa akadt. Mintha az Úr úgy adta volna, hogy halála után meg kell állniuk egymás előtt. Furcsa érzés volt: milyen helyzeteket hoz elő az élet? De a hab a tortán este várt, amikor kiderült, hogy elmozdították feladatköréből azt az embert, aki engem elmozdított onnan korábban. Micsoda? Megy tovább a labda? És tényleg, ezek az igazságok ilyenek: kapom, adom, adom és kapom... Régóta várom, hogy valami igazságszolgáltatásban részem legyen. Nehéz elfogadni magamban azt a földi szívet, amelyik erre vágyik. Kicsinyes dolog! De nem tudok ettől megszabadulni. És néha még ez a szív is érdemtelenül kap egy kis simogatást.

Aztán jött az irgalom napja. Egy kirándulást szerveztünk. Beletettem anyait, apait. Rengeteg hálás tekintet! Örömöt láttam az emberek arcán. Az irgalmat mindig valamiféle lehajolásként látjuk. Én is, pedig tudom, hogy nem az. Az irgalom a legnagyobb kölcsönhatási áramlás, és megtörtént: szeretet adtam és kaptam. De jó, hogy nem csak az igazság frusztrációjában kell élnünk!

És most jönnek a kedvenceim: a tiszta szívűek. Egész nap azzal gyötörtem magam, hogy ma nagyon tisztának kell lennem, mert látni szeretnék. Itt is koszos lettem, ott is besarazódtam... Jaj! Este barátainkkal beszélgettünk. Mi, a férjemmel talán túlságosan is szabadok és szókimondóak vagyunk. Lehet, hogy ez is ennek a tisztaságnak a része? Csak semmi alakoskodás? Estére azt érzékeltem, hogy a tiszta szívemet nem lehet így „kierőltetni”. Csak engedni kell, hogy történjenek a dolgok, ahogyan akarnak, és akkor meglátom ebben a tiszta átadottságban az Istent.

Most jönnek a békés emberek. Vagy mégsem? Aznak elmentem egy nagyot sétálni az erdőbe. Ahogy gyönyörködtem a fákban, a tavasz előhírnökeként megjelenő napsugarakban, a teremtés ereje hatotta át minden tagomat: Igen, csak itt van béke. Teremtett világban, temetésként, teremtett közegben még a korhadó fa is békés. Valami nagy kőrforgás részesei leszünk, és ebbe még fájdalmaink is belesimulnak. Boldogok, akik a béketeremtő erő áradásában vannak…

Az utolsó boldogmondás napja volt talán a legkülönlegesebb. Megnéztük a Truman Show című filmet. Peter Weir műve 1998-ban született, valahogy mégsem került eddig elém. Tökéletesen rávilágított az utolsó boldogmondás lényegére: Itt már nem az igazságért való küzdelemről van szó, hanem arról az átbillenésről, amikor Truman lelép a biztonságot adó játékból, mert az igaz és valós világban szeretne élni. Arról van szó, amikor az ember vállalja a hátratételt, mert nem foglya ennek a világnak, és ezért boldog. 

Igy vezetett Isten 8 napon át, boldogságról boldogságra.