Ma reggel végre láttam a napfelkeltét. Zajos volt. Bennem volt a zaj, meg az autópálya hangja ereszkedett fölfele.

Először a lila szín jelent meg. Szinte szürke volt. Ahogy a sötét egyszerre szeretne szinesedni. Csak a szürke valamilyen árnyalata számára szabad még az út.  Ahogy egyre erősebben bekerült a világ a látható tartományba, mind lilább és rózsaszínebb lett. Végül amolyan bugyi színű lett az ég. Furcsa, erős, szédítő ereje van ennek. Az ember nem is érti, hogy ezt a színt hogy engedheti meg az ég magának. Talán a páréves gyerekek izlésvilága számára szeretne a mennyei világ teret adni. Milyen furcsa nagy lányomnak visszanézni az óvodás képeket, amikor olyan volt, mint egy papagáj, direkt így válogatta össze a ruháit! De gyorsan eltompult ez a szín az égen, és átváltozott narancssárgává. Olyan szép, mély, majdnem pasztell narancs lett az ég alja. Az ember szinte felmelegedik, ha ezt nézi reggel, miután még kicsit borzongott a hűvös levegőben. Aztán ez is elkezd halványodni. Az egyre sárgásabb ég alja alján valami hihetetlen erős, aranyos kontúrokat fest a titkos fény a hegyek köré. Pontosan körbefesti a rücsköket, Néhány repülő már jelezte ezt az igazi aranyat, de most a hegyek vonalai üzenik: Valami jön! Erre a tüneményre egyre halványabb lett a sárga, az ég kéke egyre kékebb, majd szinte fehér fényű lett az ég alja. Ekkor csillant fel ezüstösen, vagy az arany leghalványabb színével a Nap. Fehéres sárga korong bújt elő először gyorsan, aztán, amikor a kör szélesebb pontjait elérte a hegy csúcsa, egyre lassabbnak tűnt a bújócska: Nem kell sietnem, úgyis én győzök! A szem egyre kevésbé bírja. Be kell csuknom. És most belül kezdek el  látni. A szivárvány... Hiszen minden színét láttam az égen ma reggel! 

Az előbb bekerültem a látható skálának abba a pici szeletébe, ami a földi szinek világa. Isten festőpalettájának mozgását szemléltem, de csak azért, hogy azt is lássam, amit nem látok. Azt a sokkal többet, ami mindeze túl van.