Ha van ilyen, hogy elvált szülők gyereke, akkor ennek az inverze is létezik. A gyerekek már szana. Mindenki mást vár még hátralevő földi poroszkálásától. Ki gyűjt, ki veszít, ki gürizik, ki túlél, ki mindezt együtt. Egyik itt lakik, másik ott. Nem is értjük már egymást teljesen. És mégis van egy közös család, közös felelősség, ápolás, figyelem, elkisérés, amiben együtt kell lépegetnünk. Nem teljesen az én dolgom, nem is az övé, de nem is a mienk együtt. Hiszen elvált gyerekek vagyunk. Ahogy az elvált szülők kénytelenek a gyerekek befizetései, jegyei, tanári konfliktusai mögött valamiképpen jelen lenni, elfogadni azt, hogy nincsenek együtt, de együtt szülők, úgy kell az elvált gyerekeknek elfogadni, hogy más és más kapacitással, értékrenddel állunk idős apánk-anyánk mellett. 

Mennyire hasonló ez a két helyzet? Milyen nehéz magamból gyököt vonni, elképzeléseimet időnként sutba dobni, és mégiscsak együtt kísérni azt, akiből lettünk. Ugyanúgy, ahogy egy válásnál, hát ott van az a fránya pénz is a történetben, ha akarjuk, ha nem. Ott van az időbeosztás, az idő értéke, a beszólogatások, üzengetések, és folytonosan az az érzés, hogy nekünk itt valahogy együtt kellene működnünk egy olyan helyzetben, ahol még a normális kommunikáció is nehéz, hiszen a halál eleve tabu.

Csak nagyon messziről, körözve kérdezem én is meg azt, hogy hogyan lenne jó itthagyni ezt a földi porfészket, amit ugye mindenképpen itthagyunk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy szép délceg faként egyszerűen kidől, ahogyan a Kisherceg ezt kapta. Nekünk az adatott, hogy egymást segítve, a másik szenvedését nézve, melléállva, mégis sírva vonszoljuk zarándoktársainkat tovább. 

Magamtól kérdezem, mi ezen a földi Mária-útban a következő állomás? Lesz-e ott forrás? Jut-e a másiknak is belőle? Talán én is, ő is, mi is ihatunk egy oázisban majd.