Valamilyen különös lelki folyamatban vagyunk, amikor gyerekeink kiröpülnek a fészekből, mint a madarak. A gyerek, mintha tudatlanul is, de lökne el magától. Mintha végiggondoltság nélkül, de elmagyarázná magának, miért nem jó az, amit a szülő mond, miért kell másként csinálni, miért nem kell megkérdezni. Titkos belső parancs ez. A szülő pedig a fájdalmat élesztgeti hasonló rejtett utakon a lelkében. Ha a szomszéd gyereke teszi ugyanezt, megértően bólogat. De a sajátja tettei késként hatolnak a bőre alá. Az anya és az apa elveszti hatalmát, mert ekkor világosan elválik a hozzátartozás és a fölötte való hatalom érzülete. Nem is veszi észre a szülő micsoda hatalma volt gyermeke felett. Meghatározta, befolyásolta, irányitotta több, mint egy évtizeden át azt a csepp teremtést. A hatalomvesztés mindig fájdalmas. Most már lesz, ami lesz. És a fájdalom mégis egyfajta maradék kapocs e két világ között, de sajnos destruktiv kapocs. Önmagát marcangolja az anya, miért is tettem igy, hol rontottam el. És erre még egyet rúg a gyerek, mert igy kap energiát a repüléshez. Ha van földi folyamat, amit nem lehet egyeztetni, akkor ez az. 

Talán a csend, az ima, valami meg nem magyarázható lelki erő képes csak itt rendet teremteni, de ez sem úgy történik, ahogy sejtenénk. Valamiféle minőségi ugrás következik be, amikor a harmónia visszaáll.