Karácsonyra kaptam egy újságot. A címlapján egy olyan ember képe volt, aki sok rosszat tett velem. Ahogyan megláttam, végigfutott a hideg a hátamon. Mit keres ez a kép itt? Megfogtam, és a kályha mellé tettem. Aztán magamra is dühös lettem, és ez a belső párbeszéd zajlott le bennem: Most olyan vagy, mintha egy mágnest fognál a kezedben. A vasreszelékek szépen sorban állnak rajtad. Mint a katonák! Az érzelmek úgy terpeszkednek el benned, és olyan vagy, mintha egy előre beprogramozott gépként zakatolnál az érzések látszólagos pólusai mögött. De én nem akarok vasreszelék lenni. Ha valaki rosszat tett velem, akkor ennek megfelelően mindig beállni a megfelelő pólusba? Értő és érző emberként magát az embert, a görnyedő embert akarom abban a fényképben is meglátni! Erőnek erejével hiszem, hogy azok a ráncok kisimíthatóak, és a Lélek tapintása oda is elér, ahova én nem.

Aztán ugyanezen a napon került a kezembe Etty Hillesum néhány gondolata. Sohasem hallottam róla. A második világháborús hősökből amúgy kicsit sok van, de ez a lány nagyon különlegesnek tűnt. Éppen a lágerben értette meg élete értelmét. Így ír: "Nem látok más kiutat, mint hogy mindegyikünk magába fordul és kiirtja, megsemmisíti magában mindazt, amit szerinte másokban meg kell semmisíteni. Legyünk meggyőződve arról, hogy a gyűlölet legkisebb atomja, amelyet ehhez a világhoz hozzáadunk, még annál is barátságtalanabbá teszi számunkra, mint amilyennek most látjuk." Mintha az én történetemről szólna ez a mondat. Nem szeretném a barátságtalanság magját vetni. Újratermelni ezt az ócska és kicsinyes történetet? Beállni vasreszelékként a mágnes kétpólusú rendszerébe? Nevetséges. Az ellenség szeretete nem indulataink elfojtását jelenti. Nem propaganda szöveg, hogy mi még anál is jobbak vagyunk. Annak a felismerése, hogy az ellenségeink által kiprovokált szélsőséges pillanatok vezetnek létezésünk igazi forrásához.