Az egészben valami óriási harmónia van, amit még az is erősít, hogy Máténál egy hegyen mondja Jézus, Lukácsnál egy mezőn.

Mint ahogyan a méhek zsonganak a kasban, és amikor kirepül az anyakirálynő, mindenki követi, ott zsong mindenki Jézus korül. Mintha mindenki megérintette volna. Utána a boldog mondásokban, mintha a beszéd egyik fele azoknak szólna, akik tényleg odaadták magukat, a másik azokhoz, akik nem tették ezt meg. Van, aki unja, csak támasztja a fejét.

Megérinti Krisztust egy-egy beteg, és ő dönti el, hogy Jézus cselekedjen vagy sem. Sokan biztak benne, de sokan csak kiváncsiak voltak rá. Nem igazi várakozással, nem ugy, mint akinek nincs semmije, hanem mint ami egy kis plusz extra. 

Ahogy ott nyüzsgött a sok ember, a méhek, egyszerre boldogság könnyei jelentek meg az arcokon. Boldogok, akik sírnak, akik meggyógyultak, akik ott vannak, abban alétezésben, ami az élet igazi magja. Övék a mennyek országa. Itt vannak. 

Az egész kép, minden szó valami nagy és mély harmóniáról szól, a szélsőségek egysége, az a világ jön itt el, amiben minden a helyére talál.